Áprily Lajos: Március

  Március idusa...

Petőfi Sándor: 1848 

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, 
Te a népek hajnalcsillaga!... 
Megviradt, fölébredett a föld, fut 
A hajnaltól a nagy éjszaka. 
Piros arccal 
Jött e hajnal, 
Piros arca vad sugára 
Komor fényt vet a világra; 
E pirúlás: vér, harag és szégyen 
A fölébredt nemzetek szemében. 

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, 
Zsarnokok, rátok száll haragunk, 
S a reggeli imádság fejében 
Istenünknek vérrel áldozunk. 
Álmainkban 
Alattomban 
Megcsapolták szíveinket, 
Hogy kioltsák életünket, 
De maradt még a népeknek vére 
Annyi, ami fölkiált az égre. 

Áll a tenger nagy elbámultában, 
Áll a tenger és a föld mozog, 
Emelkednek a száraz hullámok, 
Emelkednek rémes torlaszok. 
Reng a gálya... 
Vitorlája 
Iszaposan összetépve 
A kormányos szíve képe, 
Aki eszét vesztve áll magában 
Beburkolva rongyos bíborában. 

Csatatér a nagyvilág.

Vészi Endre:  MÁRCIUS

Hideg folyók megmosdattak,

erdők fái megtöröltek,

karos szelek megforgattak,

megáldottak a szegények,

hegyeken mezítláb másztam,

nyurga esőkben megáztam,

hideg földeken aludtam,

sipkám holdra akasztottam.

Éles kövek borotváltak,

lomha békák kiabáltak,

fára, lombra rügyet varrtam,

mezőt fűvel betakartam,

megfürdöttem jószagokban,

tücsköt dalra tanítottam,

a madaraknak jeleztem,

hogy jöhetnek, - megérkeztem.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Gárdonyi Géza: Március...

"Köszöntlek kedves szép március!

Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.

Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki.