Március idusa...

Petőfi Sándor: 1848 

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, 
Te a népek hajnalcsillaga!... 
Megviradt, fölébredett a föld, fut 
A hajnaltól a nagy éjszaka. 
Piros arccal 
Jött e hajnal, 
Piros arca vad sugára 
Komor fényt vet a világra; 
E pirúlás: vér, harag és szégyen 
A fölébredt nemzetek szemében. 

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, 
Zsarnokok, rátok száll haragunk, 
S a reggeli imádság fejében 
Istenünknek vérrel áldozunk. 
Álmainkban 
Alattomban 
Megcsapolták szíveinket, 
Hogy kioltsák életünket, 
De maradt még a népeknek vére 
Annyi, ami fölkiált az égre. 

Áll a tenger nagy elbámultában, 
Áll a tenger és a föld mozog, 
Emelkednek a száraz hullámok, 
Emelkednek rémes torlaszok. 
Reng a gálya... 
Vitorlája 
Iszaposan összetépve 
A kormányos szíve képe, 
Aki eszét vesztve áll magában 
Beburkolva rongyos bíborában. 

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, 
Annyi fegyver, annyi katona. 
Mik ezek itt lábaim alatt?... hah, 
Eltépett lánc s eltört korona. 
Tűzbe véle!... 
No de mégse, 
Régiségek közé zárjuk, 
De nevöket írjuk rájuk, 
Különben majd a későn-születtek 
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. 

Nagy idők. Beteljesült az Írás 
Jósolatja: egy nyáj, egy akol. 
Egy vallás van a földön: szabadság! 
Aki mást vall, rettentőn lakol. 
Régi szentek 
Mind elestek, 
Földúlt szobraik kövébül 
Uj dicső szentegyház épül, 
A kék eget vesszük boltozatnak, 
S oltárlámpa lészen benne a nap! 
 

 Gyulay Pál: Hazám

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.

 Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körűlbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsufény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.

 Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.

Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó

Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl érzés, mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt!

Oh jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

 Nemzet, eszmélj! 
(Múlt századi aggodalmak) 

„Oh nemzet, eszmélj 
becsüld meg tenmagad, 
gyilkold le szolgavágyad, 
mely külföldhöz ragad.” 
( Bajza József: Ébresztő) 

Magamban fortyogok, 
így temetem mérgem. 
Ellenkezni csak így merek, 
a nagy tétlenségben. 

A „hódítók” jönnek, 
s megint leigáznak, 
magyar lelkek, magyar földek, 
magyar könnytől áznak. 

Megtanulta népünk, 
csodára ne várjon. 
Ha égzengés készül, 
eresz alá álljon. 

Oh, és mégis balgán, 
de sokszor eláztunk, 
kivert kutya módján, 
farkasok közt háltunk. 

Árpád sebzett népe 
– te jókedvvel áldott- 
hol van makacs büszkeséged? 
Talpra kell, hogy állj most! 

Felnőnek fiaink! 
S számon kérik rajtunk 
minden tettünk s tétlenségünk, 
ha igába hajlunk. 

(Tóthárpád Ferenc )

Devecsery László: Hűséggel megvert, hűséggel áldott 

Sajgó márciusok téptek sebet rajtam, 
csikorgó fogakkal mégis hű maradtam. 
Sokan voltunk akkor, akik arra vártunk, 
kőzápor zúdul ránk, vértanú-halálunk. 
Hányszor megpróbáltak, hányszor vasra vertek, 
keresztjeink mellé latrokat kerestek. 
Lesz-e még harmadnap, lesz-e feltámadás? 
Egyetlen életünk örök-nagy számadás. 
* 
Hittel, élettel, magánnyal, 
birokra keltem száz halállal. 
Tenéked nem volt hű hited, 
hó alatt szunnyadt életed, 
magányodat elrabolták 
vicsorgó, rabló farkashordák, 
te szelíd homlokú Magyarország. 
 

Békés,  szép     ünnepet ...