Tél 

Templomi csöndben, 
Éjjeli ködben 
Aszkéta-ágat zörrent a szél, 
Valahol messze, 
Csillag szemekre 
Szürke ködfátylat borít a Tél. 

Túl a tetőkön, 
Dárdás fenyőkön: 
Zöld diadémon, pára lebeg, 
Sűrű vadonban 
Halkan, titokban, 
Fenyő-óriások könnye pereg... 

Néma a szikla, 
Kristály patakja, 
Jeges páncélban tompán zubog, 
Mogorva ormon 
Nincs rhododendron, 
Csak sötét árnyak: Tantalusok. 

Mélyen a völgyben, 
Fűzfa berekben, 
Néha, titokban zörren a szél, 
S fent a magasban 
Pára alakban 
Halkan suhanó szellem: a Tél. 
(Wass Albert

Varázserdő 

Siklom a már kirajzolt hócsapáson, 
a fehér erdőt hangtalan szelem. 
Az ismeretlenek nyomát bejárom, 
mit már csak alig-alig lát a szem. 
A sí-vágányon szállok egymagamban, 
minthogyha új országba siklanék. 
Fehér erdő simul rám puha-halkan, 
s kezemhez ér a fehér sűrüség. 
A fák kinyúlnak, és a vad harasztra 
a hóköpeny szelíden ráborul. 
Kiáltok egyet, és a hang befagyva, 
mint holt csilingelés, a csendbe hull. 
Még nem lebbenti szét a napsugár a 
varázsfüggönyt az alvó fák fölött, 
Időtlen száguldás a végtelenbe, 
s érzed már felejthetetlenül: 
varázserdőben szállsz, hóval befedve, 
és téged is varázslat vesz körül. 
Még befagyott dalok szólnak a csendből, 
de már itt-ott madárkák szállanak. 
Olykor egy pici hó porzik le fentről, 
és megremegteti az ágakat.

de sejteti a kristálycsillogásba, 
hogy vissza tudja varázsolni őt. 
(Johannes R. Becher) 

Hó-hivogató

De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
 ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

 Két karácsony utolján
 ünnepnapok kihunytán
 fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?
 Ha tenné is mi haszna?
 A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna 

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte

ami sajgott úgysem engesztelődne 
Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
 de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna

(Csorba Győző)

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
“No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
majd hirtelen
rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
s eszeveszett
iramban visszamenekedett
a fára;
onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó
tele van millió
pirinyó
szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,

mikor meztelen az ág?

Eldobtátok a nyári zöld

s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,

ez aztán a furcsaság:

Hideg télben levetkőztök,

nyáron viseltek ruhát.