A Magyar Költészet Napja...

 

 

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt.A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

 

A rendszerváltás után a Magyar Írószövetség is csatlakozott a rendezvényekhez.

 

1998-ban a költészet napját tizennégy költő úgy ünnepelte, hogy közösen írtak egy szonettkoszorút (a szonettkoszorú ugyanis 14 szonettből áll).

 

 József Attila életéről, munkásságáról olvashatunk: Wikipédia: József Attila ...

 

 

 

NÉHÁNY  VERSE   A  SOK  KÖZÜL...

 

KEDVES JOCÓ

1. strófa

 

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni kelni,

S öt forintér kuglert venni.

 

2. strófa

 

Mig a cukrot szopogatnám,

Uj ruhámat mutogatnám,

Dicsekednél fűnek fának,

Mi jó dolga van Attilának.

 

1916-1917[?]

 

 

SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

 

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

 

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

 

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

 

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

 

1921. ápr. 12.

 

AJÁNDÉK

 

A szívem hoztam el, csinálj vele

Amit akarsz. És nem tudok mást tenni

És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,

Csak a karom, mert nem öleltelek.

 

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő

És lábad biggyedt vonalára szabták.

De ruganyos, mint fürge gummilabdák

És mint a spongya, mely tengerbe nő.

 

Két fájó karral nyújtom mostan néked

És fáradt, barna szóval arra kérlek

- Ha eltiporsz is füvet, harmatost -

 

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer

S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:

Az uccasárba akkor se taposd.

 

1921

EGYSZERŰ VERS

 

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor

szeretném látni a szemedet.

Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni

kezedet merészen.

Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy

nem fogom megcsókolni a kezedet.

 

1922 első fele

 

 

 

BÚS MAGYAR ÉNEKE

 

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván

Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon

S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre

S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

 

1922 első fele

 

JUHÁSZ GYULÁHOZ

 

Bátyám, ki bortól mámoros éneket

Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,

Csitítsd el Anna-kérő szíved

S öntsd az erőd a reménytelenbe.

 

Hangod legyen az őszi vihar sötét

Zúgása, melyben tompa a jajgatás,

De a harangszó messze hangzik

S tornya fehérlik az éjszakában,

 

Ha sujt a villám s retten a gyönge szív.

És ösztökéld a tétova honfiút:

Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,

Csak magyarok letiport hazája.

 

És hogyha kell, ó, csak könyörögj nekik,

Hogy dolgozó nép karja erős marad

És vagdald föl meleg nagy szíved

S oszd ki közöttük az éheseknek.

 

Csak így lehet célt érni magyarral el,

Szidj, kérj, dörögj és hozd a reményt nekünk,

Mert hogyha nem remél a költő,

Más ki remélne az új hazában.

 

1922 első fele

 

TAVASZI ÉNEK

 

Éneklem a tavaszt, a fényt,

Bimbózó ifjú zöld reményt,

Szerelmes szívem sóhaját

S csitítgatom szegényt,

Nekem nyilik minden berek

- A vérem játékos gyerek -

S a Nap elém hajol

És rám kacag, milyen ravasz

- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -

Csak Márta nincs sehol.

 

Havas telekre zsenge fű,

A szellő nádi hegedű,

Rügyeznek ifjú lányszivek,

Az arcokon derű!

Csikó nyerít szerelmi vészt

S a torkom fölkiáltni készt:

- Vén Földünk hogy forog!

S a kék ég is milyen magas,

- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!

- Reá ha gondolok.

 

Itt ékes, hímes szőnyegek,

Ott északon a bús hegyek,

Hol nem gondolnék rá soha -

De arra nem megyek...

- Rikolts, dalolj szegény torok:

- Ihaj, a Földünk hogy forog!

Ihaj szerelmi láz!

Mig jő a Tél, ki béhavaz

- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -

S a halál citeráz.

 

1922. jún. 18.

 

HYMNUS AZ ÉLETHEZ

 

Pharaó, Élet, örök Nagyúr!

Egy rabszolgád fohászkodik hozzád -

Bocsáss, ha szava átokba fúl.

 

Örök piramis-bábelt rakunk,

Csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk,

S italod vérünk, mámorunk.

 

Jaj, érte csak én káromollak,

Bús proletárod - ó nyomorult Élet!

Mások vigan vasárnapolnak.

De nem bánom, víg vígan fusson,

Én erős karral kicsikarom tőled

Csakazértis az ősi jussom.

 

Élet, Élet, nyögve kivánlak

És öblös mellel hymnusodat zengem,

Futottam már, de most kivárlak.

 

Jöttem hozzád - most még bilinccsel:

Ó, hogyha néha riadok is tőled -

Nagyuram, Élet ne taszíts el!

 

1922. aug.-szept.

 

TÉL

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

 

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új meg ép,

Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

 

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

 

1922. okt.

 

MAGYAROK

 

1

 

Minek magunkat lassan ölni?

Nem jobb egyszerre megdögölni?

Mint rokkant lábbal tántorogva,

Vizes, vak szemmel csillagokba,

Rossz, messzi csillagokba nézni

S régi dicsőséget idézni,

Idézni mind, mi ősi, ódon,

Hogy hátha mégiscsak megszánna

Az Úristen valami módon.

 

Minek magunkat lassan ölni?

Gonoszság helyett búza nől ki

Az égről földbe hullt szivünkön;

De igaz, nótás, füttyös másnak.

Magyar, köszönj az elmulásnak,

Nincs mit kereskedj már e tájon,

Akad legény, ki ideálljon

S ásóját vígan földbeszúrja!

 

Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?

Hisz életünk úgyiscsak talmi

S nem is nagyon kell már akarni,

 

Akaródik ez nélküled,

Agyadban bár égő hodályba zárt

Riadt baromként bőg a rémület.

 

1923. febr. 15.

 

2

 

Bezárva okos őrültek közé,

Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.

Rab szíveink örök szerelmese,

A nagy világ minket hiába hív!

Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,

Száguldó, forró ménesek után

A barna földek múló dobaját

Szívünk teérted dobogta tovább

És mozdonyaink szálló dübörgése

Feléd lengeti most is lelkeinket!

S a nyomorultak, ők, akik miatt

Temetőnek is kicsi lett világunk,

Még ők biztatnak, hogy a pusztulást

Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!

Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

 

Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!

Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

 

Sikoltani!

Ha levegőtlen vihar a jajunk,

Akkor is csak

Sikoltani!

Hogy minden búzatábla kiperegjen.

 

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,

Nekünk nyisson ajtót a reménység!

 

1924 vége

 

KARÁCSONY

Legalább húsz fok hideg van,

Szelek és emberek énekelnek,

A lombok meghaltak, de született egy ember,

Meleg magvető hitünkről

Komolyan gondolkodnak a földek,

Az uccák biztos szerelemmel

Siető szíveket vezetnek,

Csak a szomorú szeretet latolgatja,

Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,

Fa nélkül is befűl az emberektől;

De hová teszik majd a muskátlikat?

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég

S az újszülött rügyező ágakkal

Lángot rak a fázó homlokok mögé.

 

1923. dec.

 

MAGYAR ALFÖLD

 

Magyar Alföld - gond a dombja;

temploma cövek;

talaja mély aludttej, de benne

hánykolódnak szögletes kövek.

Magyar ember - rongya zászló;

étele a tál;

dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk

mezítláb jön foltozott halál!

 

Nosza költő! Holt a holdad;

köldököd kötél;

csettintésed égő város, tollad

füstölög s egy szál gyufát nem ér!

 

Ó, kik nőttök felhőt leveledzvén,

bodzás kis fenék -

nézzétek, ím, országúton, némán

vándorolnak ki a jegenyék!

 

1928

 

ANYÁM

 

A bögrét két kezébe fogta,

úgy estefelé egy vasárnap

csöndesen elmosolyodott

s ült egy kicsit a félhomályban - -

 

Kis lábaskában hazahozta

kegyelmeséktől vacsoráját,

lefeküdtünk és eltünődtem,

hogy ők egész fazékkal esznek - -

 

Anyám volt, apró, korán meghalt,

mert a mosónők korán halnak,

a cipeléstől reszket lábuk

és fejük fáj a vasalástól - -

 

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!

Idegnyugtató felhőjáték

a gőz s levegőváltozásul

a mosónőnek ott a padlás - -

 

Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke

megtörte, mindig keskenyebb lett -

gondoljátok meg, proletárok - -

 

A mosástól kicsit meggörnyedt,

én nem tudtam, hogy ifjú asszony,

álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki - -

 

1931. jan. 6.

 

ESŐ

 

Kaszák villannak az egen,

suhogó rendekben dől a zápor.

Nagy nyalábokban, szélesen

borul a szál, zizeg, aláhull.

És búzaszemekként a cseppek

tetőkön pattognak, peregnek.

 

Kaszák villognak? Szuronyok.

Golyók kopognak, csörögnek boltok,

futók sortüze vet lobot,

porzik a füst, összeszorított

foggal a föld tömege zendül.

Setét lé bugyog az erekből.

 

Vagy csak motor zúg? S gép szövi

az aláomló puha kelmét?

S a kínzott talajt befödi,

mint orsózaj a fáradt elmét?...

Ősz anyó, - kerek tükröt vágott.

Mit láttok benne, proletárok?

 

1932. máj.

 

REMÉNYTELENÜL

 

Lassan, tünődve

 

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

 

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

 

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

 

Vas-színű égboltban...

 

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

 

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

 

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

 

1933. márc.

 

ANYA

 

Az őszi eső szürke kontya

arcomba lóg zilálva, bontva.

Harmadik napja sírja, mondja,

mint tébolyult anya motyogja

- mert csecsre vágyom - rám meredve:

Reátaláltam gyermekemre,

aludj el, édes kedvesem, te,

csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...

 

1934. szept. eleje

 

 MAMA

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

 

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

 

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

 

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

 

1934. okt.

ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Szundít a labda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka.

Aludj el szépen, kis Balázs.

 

1935. febr. 2.

MAGÁNY

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

Nézz a magányba, melybe engem küldesz.

Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

 

Száraz homokként peregjen szét arcod,

a kedves. S ha cirógatnál nagyon,

mert öled helyén a tiszta űrt tartod:

dolgos ujjaid kösse le a gyom.

 

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.

Meg se rebbennél, ha az emberek

némán körülkerülnének, hogy lássák:

ilyen gonosszá ki tett engemet.

 

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak

öröme az lesz, hogy körbe forog,

te meg rápislogsz, míg körülhasalnak

telibendőjü aligátorok.

 

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,

látom a szemem: rám nézel vele.

Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,

hogy azt hihetném, meghalok bele.

 

1936. nov.-dec

 

 

 

 

 

 

"A dolgok változnak. A vers örök."