Elterjedtsége alapján azt hinné az ember, hogy a közkedvelt, színpompás muskátlik őshona a mi országunk. Noha ez a lassanként népvirágnak tekinthető növényünk még nem kapta meg a mostanában felkapott, megtisztelő hungarikum címet, mint az Észak-Amerikából behozott akácfánk, mégis magyar virágnak tartjuk, számos hagyományunk fűződik e virághoz. Alighanem többször szerepel szerelmes virágénekeinkben, nótáinkban, motívumként fafaragásokon, szőtteseken, hímzett ruhákon, mint az ugyancsak kedvelt illatos rozmaring, vagy a hollandok kedvenc tulipánja.

Az igazság viszont az, hogy a gólyaorrfélék családjába tartozó muskátli a dél-afrikai Fokföldön őshonos, de fellelhető Afrika más szubtrópusi részein, sőt Új-Zélandon, Ausztráliában, Indiában, Anatóliában és Szíriában is. A virágok versenyében a cserepes muskátli elsőbbsége minden bizonnyal megkérdőjelezhetetlen. Bárhol is virítsanak: városi erkélyeken, teraszokon, falusi portákon, tanyasi kertekben, udvari állványokon, boltíves tornácokon, párkányokon, lépcsőfeljárókon, ablakokban, virágágyásokban, balkonládákban, függődobozokban, kiszolgált fazekakban, kaspókban, vagy szobákban, a muskátlifélék különböző színekben pompázó virágai, változatos formájú levelei mindenhol kellemes látványt nyújtanak.

Népi muskátlinknak, mely a  gólyát jelentő görög pelargos szóból kapta a tudományos Pelargonium elnevezését, mintegy 250-280 változata ismert (melyek több mint háromnegyedét Dél-Afrikában termesztik), közülük számtalan már kereszteződéből származó hibrid. Amikor Linné a növényeket rendszerezte, a Geraniumot és a Pelargoniumot - a magjaik hasonlósága miatt - ugyanabba a családba sorolta. Azóta ugyan szétválasztották őket, azonban számos kertész – különösen az angolszász nyelvterületen – ma is a Geraniumok között tartja számon a muskátliféléket.

Szabályos enyővirágzatuk a fehértől a rózsaszínűig, a lilásrózsaszínűtől a lilás pirosig, az élénkpirostól a sötét - már már feketés színű - pirosig terjed, van köztük telt virágú, foltos, fodros vagy rojtos is.  Noha virágzási időszakuk többnyire pár hónapig tart, a kibomlott hosszú szárú, azálea-szerű virágok sokáig, akár hét napig is pompáznak. Nemcsak a virágaik változatosak, hanem vastag, húsos leveleik is, a kerekdedtől, a karéjosig és cifráig, más a levele az illatosnak, például a citrom muskátlinak vagy az angol vagy nemes muskátlinak, a tarka-, a borostyán-, vagy a futó muskátlinak. A legjelentősebb különbség a Geraniumok és a Pelargoniumok között az, hogy míg az előbbiek virágai szimmetrikusak, az utóbbiaké nem. A sokfajta szagos muskátli illóolaját hasznosítja az illatszeripar, felhasználják parfümök, szappanok, kenőcsök, füstölők szagosítására.

Valószínűleg kevésbé ismert viszont a muskátlik gyógyító hatása. Pedig az antibiotikus tulajdonságát és az immunrendszert stimuláló hatását őshazájában, Dél-Afrikában már évszázadokkal ezelőtt felfedezték. Az ott élő (zulu, sosza, szotó, mfengi) törzsek népgyógyászai számos betegség – többek között a dizentéria, a diaré, a májpanaszok, sebesülések, meghűlések, láz, fáradtság, általános testi gyengeség, valamint a légúti fertőzések (beleértve a tuberkulózist is) – kezelésére használták. Állítólag a tuberkulózisban szenvedő angol Charles Stevens 1897-ben a muskátlinak köszönhette a gyógyulását, miután Dél-Afrikában – pontosabban Lesothóin Királyság területén – egy szotó orvos a Pelargonium sidoides (zulu nevén Umckaloabo) gyökeréből nyert kivonattal kúrálta. Bár az, hogy valóban ettől gyógyult a beteg, nem bizonyosodott be, a muskátligyökér-extraktumot gyógyszerként regisztrálták, és Umckaloabo néven – főleg a légúti betegségek (bronchitis, parynghitis, meghűlés, köhögés stb.) kúrálására ajánlva – Európa több országában is forgalmazzák. Ugyancsak elterjedt a muskátli használata az aromaterápiában.

Ami pedig a muskátlikat illeti, szeretik a napos, világos helyet, könnyen nemesíthetők, dugványozással szaporíthatók. Ne öntözzük túl gyakran, de amikor sort kerítünk rá, adjunk nekik vizet bőségesen. Ám vigyázzunk arra, hogy a növény alatt sohase álljon víz. A leveleket ne permetezzük, viszont az elnyílott virágokat csípjük le, ettől ugyanis bokrosabbá válnak. Tavasszal vágjuk vissza őket, kivéve az angol muskátlit, ez utóbbit ősszel nyírjuk meg. Viszonylag kevesebb veszély fenyegeti, mint a többi dísznövényeinket, a megelőzésre nem árt odafigyelnünk. A legnagyobb veszélyt a baktériumos rothadás jelenti, de jelentős kárt tehet virágainkban a muskátli rozsda is. Az állati kártevők közül a tetvek, atkák, hernyók érdemelnek különösebb figyelmet, de az utóbbi időben az amerikai kabócalepke lett az elsőszámú ellenség. A lehetséges védekezésről a virágkertészetekben, gazdaboltokban kaphatunk tájékoztatást.


Bár a muskátli nem szerepel olyan sokat a folklórban, mint számos társa, néhány legendát, babonát, tévhiedelmet róla is feljegyeztek. A lengyelek körében különös jelentősége van e szerlény növénynek, a „remény szimbólumának” és a „lakás védelmezőjének” tartják. Azon képességét, hogy beillatosítja a szobát, főleg az ország szennyezett levegőjű, iparvidékein értékelik nagyra.

Egy muszlim legenda szerint a rózsa muskátli akkor teremtődött, amikor Mohamed próféta – miután megfürdött a folyóban – az ingét egy mályvacserje ágára akasztotta száradni. A mályva oly nagy megtiszteltetésnek érezte ezt, és annyira megörült, hogy lassanként egy illatos levelű gyönyörű virággá alakult, melyet ma rózsa muskátli néven ismerünk.

A muskátli egyik éjszaka illatozó virágú fajtáját (Pelargonium luridum) a dél-afrikai zuluk az udvarlási rituálé során használták. Van der Walt szerint a zulu ifjak, hogy sármosak legyenek, és a hölgyeket meghódítsák, e növény – víziló- vagy python zsírban elkevert – gyökér-őrleményét kenték az arcukra.

A dél-afrikai őslakóknak van egy olyan fajtájúk (Pelargonium pulverulentum), mely mágikus tulajdonsággal rendelkezik. Az 1850-1853 között lezajlott „kaffer háborúk” során a sosza harcosok erősen hittek abban, hogy a P. pulverulentum gyökerei védelmet nyújtanak az ellenség puskagolyói ellen, és/vagy megnedvesítik a lőporukat.

Egy viszonylag újabb keletű hiedelem azt állítja, hogy a citrom muskátli védelmet nyújt a szúnyogok támadása ellen. A szúnyogriasztó hatására ugyan nincs bizonyíték, azért nem teljesen hatástalan, ugyanis az illata megzavarja a szúnyogok „szaglását”, és így e vérszívó lények kisebb valószínűséggel fedezik fel a közelben tartózkodó emlősöket.

forrás:erzsebetrosta.hu