Az őskorban a
legáltalánosabb világítóeszköz a tűzhely tüze volt. Már az őskőkorban
feltalálták azonban a hordozható fényforrást, a mécsest is. Franciaországban, a
La Mouthe-barlangban találtak a kutatók egy homokkőből készült lapos csészét,
amelynek alján valami elszenesedett maszat volt. A vegyészek kielemezték ezt a
több mint tízezer esztendős maradványt, és megállapították, hogy valamilyen
állati zsiradék égett benne, meg száraz növényi rostokból sodort kanóc. Ez volt
tehát az ősember lámpája, amelynek fényénél készítette a híres barlangrajzokat
és festményeket.
A történelmi Egyiptomban
agyagból készült tálacskák szolgáltak mécses gyanánt, olajjal megtöltve,
lenvászon kanóccal. A füstölés, kormozódás megakadályozására az olajba sót tettek.
A görögök és rómaiak agyagból vagy bronzból készült, domborműves díszítésű
mécsesekkel világítottak.
Ősi világítóeszköz a
fáklya is: legegyszerűbb formája a gyantás fenyőfaszilánk. Az Alpokban hosszú
ideig ez volt a fő világítóeszköz, de a homéroszi Görögországban is fáklyával
és világító serpenyővel világítottak. A fáklya hátránya, hogy kormoz; előnye
azonban, hogy eső, szél sem oltja el, ezért sokáig használták még a szabadban
való világításra. A római katonai őrtornyok "fénytávirdája" is
szurokfáklyák segítségével működött.
A viasz- vagy
faggyúgyertyák feltalálását az etruszkoknak tulajdonítják. A gyertya nemcsak a
ház világításánál, hanem a kultuszban is fontos szerepet játszott.
A barátságos
gyertyafény még ma is hozzátartozik az ünnepi asztal hangulatához.
mek.iif.h
Kapcsolódó hírek:
10 nagyon fura tünet, ami sok embernél megjelenik!
Magos Déva vára, Kőműves Kelemenné balladája
Egy nagyon különleges virág
A RÓZSA TÖRTÉNETE...