Göcsejben fagyosnapok néven tartja számon Pongrác, Szervác, Bonifác (máj. 12, 13, 14) alakját és napjait a közép-európai, tehát a hazai néphagyomány is. Pongrác egyébként ókeresztény vértanú (†304), Szervác püspök (†384), Bonifác (†303) szintén mártír volt.

Évszázados paraszti tapasztalat szerinte ebben az időszakban a melegedő időjárás hirtelen hűvösre fordul, sőt sokszor fagyot is hoz, amely a sarjadó rügyeket, vetéseket tönkreteheti. A szorongás olyan erős, hogy szakrális kultuszuknak nincs nyoma: még patrociniummal, szoborállítással sem remélik, hogy jóindulatuk megnyerhető. Egyedül Szervác a kivétel, de – mint mindjárt látni fogjuk – tiszteletének más indítékai is vannak.

Pongrác (május 12.), Szervác (május 13.) és Bonifác (május 14.), vagyis a fagyosszentek meglehetősen rossz hírben állnak: azt mondják róluk, hogy a fokozatosan melegedő idő után, pár napra visszahozzák a hajnali fagyokat, ami egyetlen tavaszi növénynek sem kedvez. Ez nemcsak nálunk van így, Európa más részein ugyancsak többnyire negatív jelző tapad a nevükhöz.

A britek és a németek szerint például Szent Pongrác nem múlik el fagy nélkül. A franciáknál a lehűlés már egy nappal előbb, Szent Mamertus neve napján (május 11-én) elkezdődik, és sokfelé mondják, hogy „május közepéig ér a tél farka.”

A csehek saját szentet alkottak a három mártír (Pancratius, Servatius és Bonifatius) neveinek kezdőszótagjaiból, és őt (Pan Serbonit) teszik felelőssé a gyümölcstermés elpusztításáért.

Egyes vidékeken a középső szent kap kitüntetett figyelmet. A britek szerint, aki Szervác előtt nyírja a birkáit, többre tartja a gyapjút, mint a jószágait. A belgák ugyancsak Pancratius napjára várják a tél végét, már csak azért is, mert állítólag e szent figyelmeztette Servatiust, hogy az ő ünnepét követően nem lehetnek már éjszakai fagyok. Az oroszoknál Szent Izidor - Bonifác pravoszláv megfelelője - tölt be hasonló szerepet, azt mondják, hogy május 14-én véget érnek a hideg északi szelek. Előtte pedig május 11-ét, Szent Mokius napjának időjárását figyelik árgus szemekkel, ugyanis ha ezen a napon esik, az egész nyár csapadékos lesz. (Valószínűleg azért, mert a szent neve kimondva hasonló hangzású, a nedves jelentésű мокры szavuk kiejtéséhez.)

Bár Németországban - miként a „Szervác előtt nincs nyár, utána már nem fagy”; vagy a „Szervác után nincs fagy, Bonifác pedig a havat is elviszi” mondásaik jelzik - sokfelé valamelyikük ünnepét tekintik az időjárás fordulópontjának, az alsó-szászországi Naumburg város közelében található Saalthalban egyáltalán nem tisztelik a három szentet, a szőlősgazdák nemes egyszerűséggel „bor tolvajoknak” (Weindiebe) nevezik őket. A „tél lovagokat” Észak-Olaszországban sem kedvelik, ők azonban nem szőlőiket, hanem a kukoricatermésüket féltik e rossz hírű szentektől.

A legenda szerint, az i. u. 3-4. században élt három szentéletű férfi a keresztény hitéért áldozta életét, más források viszont azt állítják, hogy valójában halálra fagytak, mert ruháikat a szegényeknek adták. Noha e szent emberek (St. Pancratius, St. Servatius és St. Bonifatius) - akiknek a száma egyes vidékeken St. Mamertussal (május 11.), a viennei püspökkel és St. Sophie-val (május 15.) kiegészülve, olykor négyre vagy ötre bővül - mint „fagycsinálók”, Európa más vidékein is hasonló néven (Ice Saints, Icemen, Eismänner) ismertek, néhány néprajzkutató a május közepi lehűlés tapasztalati megfigyelését a Kárpát-medence népeinek tulajdonítja, a fagyosszenteket pedig magyar szenteknek tartja.

Némiképp emellett szól, hogy a magyar néphit számos legendát ismer a három férfiról: ezek szerint Pongrác kánikulában, a subájában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsípték a szúnyogok. Mivel ezért nagyon megharagudtak, bosszút esküdtek ellenünk, és évről évre visszajárnak, hogy tönkretegyék a termést. Fagyot ráznak, letarolják a veteményt, megdermesztik a földet, sok fájdalmat okozva ezzel az embereknek.

A fagyosszentekkel kapcsolatos néphit egyáltalán nem alaptalan, ugyanis május elején nagy a valószínűsége a sarkvidéki hideg légtömegek betörésének a Kárpát-medencébe, az ezzel járó derült időnek és az erős éjszakai lehűlésnek. A fagyosszentekhez kötődő hiedelem még helytállóbb lesz, ha figyelembe vesszük az 1582-es naptárreformot. Ekkor tértek át ugyanis a ma is érvényes Gergely-naptárra. Akkor a korábbi - még a Julius Caesartól származó - Julianus-naptár pontatlansága miatt felgyülemlett hibát azzal küszöbölték ki, hogy 1582. október 4-e után másnap október 15-ét írtak. Ettől kezdve tehát 10 nappal eltolódtak a dátumok a régi naptárhoz képest. A fagyosszentek időjárási szabálya viszont - Pongráchoz, Szerváchoz, Bonifáchoz kötődve - május 12-14. maradt ezután is. Ezért a gyakran hallott "korán jöttek az idén a fagyosszentek" megállapítás valójában indokolatlan, hiszen az előbbiek alapján tulajdonképpen május első napjaiban van a rendes idejük. Az éghajlati statisztika is több fagyesetet mutat ki erre az időszakra, és jóval kevesebbet a fagyosszentek tényleges napjaira.

A fagyosszentekhez kapcsolódó jövendöléseket főként rigmusokban fogalmazta meg a nép. "Sok bort hoz ám a három ác (Pongrác, Szervác, Bonifác), ha felhőt egyiken se látsz!" "Szervác, Pongrác, Bonifác, megharagszik, fagyot ráz!", vagy "Pongrác, Szervác, Bonifác, Zsófia is lehet gyász!" Ez utóbbi arra utal, hogy nálunk is hozhat Zsófia napja fagyot, ezért egyes vidékeken a Zsófiákat is a rossz emlékű fagyosszentek közé sorolják.

A májusi fagy igen gyakran egy esztendő termését tehette tönkre, akár országos csapás is lehetett, így érthető, hogy a földműveléssel foglalkozók külön figyelemmel fordultak a jelenség felé. A kalendáriumok bölcsei ezért az alábbi tanácsot adták a gazdáknak: "Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyos szentök, hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kendtök!"