HÍMZÉS...

A hímzés olyan díszítő eljárás (illetve az így elkészített mű), amely valamilyen alapanyagot (pl. vászon, szövet, bőr)tűbe fűzött fonállal varrással készített mintával ékesít. A varrás során az anyagot oda-vissza át kell szúrni, és az így vezetett fonal adja a mintát az alapanyag felületén. A szálak és a hímzés szélének eldolgozása a munkadarab hátoldalán történik.

Története:

ÓKOR

A hímzést régészeti leletek alapján már az ókorban is művelték a Föld minden részén. A sírleletekben talált tűk finomsága enged arra következtetni, hogy a hímzés elterjedt lehetett abban az időben már Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában. Római feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a szálszámolásos, laposöltéses és rátétes hímzésmódok ismertek voltak. Ezeket gyűjtőnéven opus barbaricumnak nevezték, ami arra utal, hogy a hímzés őshazája Ázsiában lehetett.

KÖZÉPKOR 

Az Európában fennmaradt legrégibb hímzések a 11-12. században keletkeztek. Ezek kultikus rendeltetésű darabok: koronázási palástok, miseruhák, koporsótakarók. Valamennyi a bizánci kultúra jegyeit viseli magán. Legtöbbször bíborszínű selyem alapanyagon arany- és selyemszállal, laposöltéssel hímeztek. Az aranyszálat gyakran zsinórszerűen vezették, szakaszosan leöltötték, s ez szintén a díszítmény része volt. Ebből a korból való a bayeux-i faliszőnyeg is, amely fél méter széles és több mint 68 m hosszú. (Hódító Vilmos Anglia feletti győzelmét ábrázolták rajta 58 jelenetben.

A kora középkorban nagy divat volt az arany- és ezüsthímzés, amit a hímzőszál anyaga után neveztek el. A 13-14. századi román és gótikus stílusű hímzéseken gyakori a bibliai jelenetek ábrázolása. Ekkor kezd terjedni a selyemszál, mivel így több színárnyalattal tudtak dolgozni. Szintén ebben az időszakban jelenik meg a Távol-Keletről érkezett tűfestés. A reneszánsz idején a hímzésben használt színek erősebbeké válnak, erős színkontrasztokkal határozott körvonalakat alakítanak ki. Mozgalmas mintákat, gazdag növényornamentikát, gyakran groteszk állatelemes kompozíciókat készítenek. Mindez összefügg a hímzett díszítmények iránti világias igények megjelenésével.

Ekkor jönnek létre az első hímzéssel foglalkozó céhek, mint pl.: Párizs, 13. század, Köln, 1525, Milánó, 1584.

A középkor végén, a barokk idején egyre gyakoribb, hogy festők tervezik a hímzésmintákat, így elsősorban az a hímzéstechnika (gobelin, tűfestés) fejlődik, ami alkalmas ezek megjelenítésére. Ebben a korban a különböző rendeltetésű papi palástokat szinte teljes felületükön ellepik az erősen domborított arany és selyemhímzések. A világi ruházatokon terjed a gyöngyrátétes hímzés és az aranyflitter. A rokokó hímzett kelmék díszítése szórt virágcsokrok, kígyózó szalagmotívumok. Ekkor jelennek meg a kétoldalán hímzéssel díszített egyházi ruhák és az apró gobelinöltésekkel kivarrt bútorkárpitok. A későbbi korstílusokban egyszínű vagy alig színezett, jelentéktelen szegélydíszek kivitelezésében él ez a típusú hímzéstechnika tovább.

Az úri hímzés (arany- és ezüsthímzés) mellett érintetlenül maradt a népi hímzés. Annak hagyományos formái, és ami a legfontosabb archaikus motívumkincse. Az keresztszemes hímzéseken megjelenő ősi motívumok (életfa, csudaszarvas tulipános, gránátalmás motívumok stb.) az északi sarkkörtől a közép-ázsia sztyeppékig szinte változatlan formában maradtak fenn, ahogy ezt a 19. század végén elkezdett gyűjtő munkák alapján összegyűjtött anyag mutatja. 

ÚJKOR

A népi hímzés fejlődése az ipari forradalom után kezdődött igazán. Magyarországon is a 18. században kezd terjedni a hímzés. A terjedést kívánta elősegíteni, hogy Mária Terézia „az 1772-es Ratio Educationisban a kötelező tantárgyak közé sorolta, majd az 1806. évi királyi rendelet is kötelezővé tette az oktatását a főrendiek leányiskolái számára.” [3] A gyakorlatban kötelező tantárgyként a felső-népiskolákban 1868-ban, a polgári iskolákban 1869-ben, a népiskolákban pedig 1905-ben vezették be a hímzés oktatását a kézimunka tárgy körében. A hímzéssel díszített népi tárgyak legszebbjei a menyasszonyi kelengyék darabjai. Ez nem véletlen, hiszen még a 20. század utolsó harmadában a hagyományőrző falvakban a kelengyét közszemlére tették esküvő alkalmából („Viszik a menyasszony ágyát!”). Így különösen gazdag hímzés került a felvetett ágyra helyezett lepedőkre, a párnák rövidebb oldalélére varrt úgynevezett csúpokra, a derékaljak, szalmazsákok kilátszó végére, a lakás mennyezetgerendái alá rögzített tároló rudat takaró rúdravalókra, a falakat díszítő törülközőkre, keszkenőkre, függönyökre, abroszokra, falvédőkre. A lakástextileken kívül a ruhadarabok kopásnak kitett részeit is díszítették hímzéssel. Ezért kerültek a hímzések az ingek, blúzok nyakára, kézelőire, összezáruló részeire, a vállakra, vagy az ingujj külső összevarrásának vonalára; a szoknyák, kötények, bőgatyák alsó szélére, valamint a ráncolt részek rögzítésére; a fejkendők, főkötők széleinek kiemelésére.

JELEN  KOR

Napjainkban újra erőre kapott a hímzés. A 20. század jellemzően dísztárgyait borító hímzett motívumok, a párnákról, falvédőkről, és terítőkről átkerültek napjaink használati tárgyaira. Nagymamáink még díszítettek vele, mi már hordjuk őket. A jelen embere és főként a fiatal generáció nehezen értelmezi az ornamentikától zsúfolt felületeket. Ellenben trendinek (divatosnak) találja az egyszerű háttéren önmagában megjelenő motívumokat. Ezzel mintegy kiemeli a kiválasztott motívum jelentőségét, azonosul vele. A pólón, vagy tornacipőn megjelenő hímzés, díszít, és felvállalásával önazonosságot ad.

A hímzés mint jel, visszakapta értelmét és értékét. A jelen korban újra a kommunikáció eszköze lett, de ma már nem tájegységekre vonatkozó azonosságot, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl. Így, a használat által teszi élővé a hagyományt a társadalom, és így változtatja saját képére az adott kor. A múzeum és az utca harca örök, a hagyományőrzés, és a hagyomány életben tartása egymás ellensége, és bajtársa.

A hímzés csoportosítása

Társadalmi csoportok szerint( úri hímzés, népi hímzés)

Készítés módja szerint (kézi vagy gépi hímzés)

Felhasznált alapanyag, hímzőfonal szerint  ( növényi, állati, fehér, színes.,)

Mintaelhelyezés szerint ( közepén;szélén (ezt szélhímzésnek is nevezik);előző kettő

                                               kombinációjaként; teljes felületén szórtan illetve,teljes felületét

                                               befedve.)

Motívumkincs

A hímzésekkel rendkívül gazdag motívumkincs hozható létre. Annak függvényében, hogy népi vagy úri hímzésről van-e szó a motívumok használata is változik. Természetesen a kettő kölcsönösen hatott egymásra, ezért nagyjából mindkettőben felleljük majdnem ugyanazokat a motívumokat, de más arányban. Míg az úrihímzés esetében kedveltek a növényi motívumok addig a népi hímzésben inkább geometrikus, vagy erősen stilizált motívumokat találunk, ezért sokan úgy gondolják hogy a geometrikus minták korábbiak a növényi vagy állati ornamentikánál noha sok esetben mindeniknél egyformán kimutatható a reneszánsz hatása. Az igaz ugyan hogy az utóbbi évszázadokban megfigyelhető volt hogy bizonyos helyeken a geometrikus motívumokat növényi motívumok váltották fel, de ez inkább a polgári divat hatásával magyarázható stílusváltás és nem jelenti azt, hogy korábban ismeretlen lett volna - például a honfoglaláskori magyar díszítőművészetben - a növényi ornamentika. A geometrikus motívumok tájegységenkénti és alkalmazási felület szerinti megoszlása is rendkívül változatos képet mutat. 

Vannak vidékek, ahol a párnacsúpot túlnyomó részt geometrikus mintával díszítették (Árapatak) és ahol szinte kizárólag növényi és állati motívumokkal (Szék).

A Kalotaszegi női ingek kézelőin kizárólag geometrikus mintákat találunk. A vállfűminták között viszont régen gyakori volt az írásossal varrt növényi motívum is. Tehát megvolt a szigorú rendje, hogy milyen motívumot mire alkalmaznak. Árapatakon is megfigyelhetjük, hogy a párnák mintáját nem használták szalmazsákokra vagy radinás kendőkre, sem fordítva, pedig ugyanazzal a technikával varrták mindeniket. Másik jellemzője a magyar hímzésmotívumoknak a szimmetria. Ha nem szimmetrikus egy motívum akkor szembefordítva megduplázzák.

A magyar hímzésekre nem jellemző a terülődísz, vagyis a motívumok minden irányba való ismétlése.

Öltésfajták ( Laposöltés,Keresztszemes öltés,Hurok- és láncöltés,Átcsavarásos és

                        szálvonásos öltés )

A hímzés és más szakmák, mesterségek kapcsolata

(Szűcshímzés,Rátét vagy applikáció,Gyöngyhímzés,Selyemhímzés )

Magyar tájegységek népi hímzései:

(A magyar tájegységekbe beleértjük a jelenleg is, valamint a trianoni békeszerződés előtt is magyarországinak tekintett, magyarok által lakott tájegységeket.)

Árapataki hímzés

Barcasági hímzés

Beregi hímzés

Buzsáki hímzés

Drávaszögi hímzés

Felső-Maros vidéki varrottas

Furtai hímzés

Gyimesi varrottas

Hódmezővásárhelyi hímzés

Höveji hímzés

Kalocsai hímzés

Kalotaszegi varrottasok

Komádi hímzés

Kunsági hímzés

Matyó hímzés

Mezőségi hímzés

Palóc hímzés

Rábaközi hímzés

Sárközi hímzés

Sióagárdi hímzés

Széki hímzés

Tiszavidéki hímzés

Torockói hímzések

Turai hímzés

Udvarhelyszéki varrottasok

(A  felsorolt tájegységek között vannak, amik csak egy bizonyos öltéstechnikáról ismertek (pl.: Árapataki keresztszemes, Gyimesi fonákján varrott), de van ahol nagyon gazdag hímzéskultúra a jellemző. Kalotaszegen például az írásos nem minden faluban volt elterjedt. De viszont általánosan alkalmazzák a vagdalásos technikát, a keresztszemest, a darázsolást, a laposöltést)

Magyarországon ismert külföldi eredetű vagy elnevezésű hímzések:

Assissi

Blackwork * Brazil hímzés

Hardanger - Skandinávia

Japán hímzés - Tűfestés vagy selyemhímzés

Koreai hímzés

Richelieu-hímzés - Kalocsai hímzés csipkeszerű változata

Ukrajnai hímzés

Viking hímzés

Érdekességek:

A hímzéseket mindig a bal oldalukon (visszáján) érdemes vasalni gőzöléses eljárással.

A hímzett darabok hátoldalát magyarul még visszájának illetve bal oldalnak is nevezik.

A cikk a teljesség ígénye nélkül készült, bővebben olvasható: Hímzés, Wikipédia c. cikkben...

Forrás: Hímzés, Wikipédia...

Kellemes hímzést  Mindenkinek!