Egy apa fia meg szamara társaságában vonult
Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.
Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette
a jószágot. "Szegény gyermek! - vélekedett egy járókelő. - Rövid
lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet
valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek
agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon
leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.
De nem telt sok időbe, mikor egy újabb
járókelő szólalt meg rosszallóan: "Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy
trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat
mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel
mögé a szamárra.
"Ki látott már ilyet?! - hallatta
ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás!
Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta,
mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom
hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.
De csak néhány lépést tettek meg a szamár
mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek
ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem
is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye
valamelyikőtöket?"
Az apa egy marék szalmát adott a szamár
szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk
is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz,
ha eztán csakis a magunk feje után megyünk."
Kapcsolódó hírek:
Hímzés...