Az elmagányosodás szakaszai

A múlt esztendő pszichológiai felmérései megdöbbentő eredményekre jutottak. Ma Magyarországon az egyedül élő felnőtt lakosság több mint 50 százaléka, a házasságban élőknek közel 30 százaléka – igaz, eltérő mértékben ugyan – magányos. A felmérések a továbbiakban azt is bebizonyították, hogy a magyar társadalom minden korosztálya érintett; a gyermekektől egészen az időskorúakig. Korunk egyik legfenyegetőbb társadalmi problémája, amellyel nyilvánosan és minél szélesebb körben kell foglalkozni.

Küzdelem a magány ellen

Az egyén szintjén az első és legfontosabb, hogy tudatosítsa magában a magányérzetét. Ennek felismerése nélkül – bár szeretne – nincs lehetősége a kontaktus semmilyen formájára, vagy ha mégis, akkor sincsenek megfelelő eszközei ahhoz, hogy fenn tudja tartani kapcsolatát.

A kommunikáció segítségével tudjuk elérni és egyben átélni a közös élményeket, ezt nevezzük harmonikus kapcsolatteremtésnek, amely nélkülözhetetlen az informálódáshoz, hogy mennyire fontos a személyünk a másik fél számára. Ezáltal válik lehetőségünk arra, hogy életeseményeinket a megfelelő szinten kezelni tudjuk, és így a tőlünk függetlenül létező külvilág határait összhangba hozzuk belső érzéseinkkel.

Bizalmatlanság

A magány, mely ennek a kiegyensúlyozott állapotnak a felbomlására utal, teljes körű elszigetelődési folyamat: alattomosan kelt életre belső krízist, egy kóros elégedetlenségből fakadó bizalomvesztést. Az így kialakult önértékelési zavar súlyosbítja a már meglévő belső elfojtásokat, ami akár pszichoszomatikus megbetegedésekhez is vezethet. Ilyenkor a legfontosabb felismerés, hogy a folyamat megállítását csakis mi magunk segíthetjük, senki más, mert a pszichoterapeuta csak teret biztosít a kommunikációs kudarcok reflexióinak.

Szakaszolt elkülönülés az öngyilkosságig

A különböző külső körülmények, kötelékek, valamint az egyénre nehezedő felelősség mint akadályozó tényező van jelen a naponta alkalmazott kommunikációs eszközhasználatainkban, de a legfontosabb tényező maga a személyiség torzulása, amely ellehetetleníti az embert a kapcsolatteremtésben. Itt az egyén sajátos állandósult viselkedési, gondolkodási és érzésmintái szervezett összességét vesszük alapul. A szerkezetét tekintve ötvenen túl három krízismintázatot érdemes figyelni a személyiség fejlődésében:

1. a szeretetviszonyulást;

2. az alkotóképességet a stagnálással szemben;

3. az énintegritást a kétségbeeséssel szemben.

A magány első szakaszában, a kiüresedés szakaszban a beteg szerepvállalása a senkihez se való tartozás és a gyengédség elmaradása. Ez önmagában még nem okozhat károsodást, de az elszigetelődési folyamatot elindítja. Ha nincs vigasztaló viszonzás, a legtöbb esetben belépünk a második szakaszba, amelynek legjellemzőbb tünete a bizalom hiánya. Mivel az egyén sem a befogadás, sem az adás szintjén nem tudja gyakorolni a személyiségmegerősítő viselkedési formákat, számára ezek elveszítik mélységüket, értéktelen kacattá válnak. A beteg elveszíti a mosolygás képességét. A külvilág negatív visszajelzésekkel reagál, így a legtöbb nem verbális kommunikációs forma megváltozik (pl. félszeg, erőtlen kézfogás, hangszín, lassuló beszédritmus etc.). A harmadik és egyben végső stádiumba lépő beteg kapcsolatteremtő és befogadóképessége , szinte visszafordíthatatlanul sérül. Érzelmi semlegesség, közömbösség jellemzi. Az ebből fakadó akaratgyengeséggel nem tudja tárgyilagosan felülvizsgálni eddigi életét, és képtelen szembenézni a valósággal. Ilyenkor jelentkezik a legtragikusabb tüneti vég, az öngyilkosság.

Szentgyörgyi Péter

otvenentul.hu