Szilágyi Domokos:  ŐSZI SÉTA

Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.

Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn

meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:

borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a

napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,

roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú

régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a

megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.

S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most

járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.

Nyári napok heve, érett élet-illatú fények

elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben;

minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár

csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.

Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...

...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te

is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz.

- Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló

könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles

Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi

színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan

szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó

kis patakok gyors habja után futamodva, megállni

nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...

- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd:

küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!