Ujkéry Tímea Dóra: Levél

A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy öreg ember. Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná. Egy valakivel beszélt csak. Minden délután elsétált a falu szélső házáig, várta a postást. Öreg botjára támaszkodva állt a földút szélén és nézte, várta a zörgő biciklivel érkező embert. Naponta ugyanaz a néhány szó hangzott el, már hosszú évek óta. - Fiam, maradt levél? - Nem apó, ma sincs levele.

Az öregember lehajtott fejjel, fáradtan fordult meg és sétált fel a kis dombra a házikójához. A postás pedig a falu felé fordult és elkerekezett.

Ezen a napon is ment minden a maga szokásos rendjén. A postás kihordta a leveleket, az emberek beszédbe elegyedtek vele és késő délután elért a szélső házig. Az apóka fáradt volt, szomorú szemét kérőn emelte a postásra, de a válasz megint ugyanaz volt. Ma sincs levél. A postás visszatért a családjához, megvacsorázott, és már éppen aludni tért volna, mikor nyitott táskájára nézett. Valami fehérlett benne. Odament. Az apónak címzett levél volt. Egy sóhajjal és kicsit fájó szívvel bezárta a táskát.

- Holnap kézbesítem - gondolta -. Ha évekig tudott várni, ez az éjszaka már nem számít. "

Reggel munkába indult és délre elért a szélső házig. Kicsit dobogó szívvel leste, mikor látja meg az öregembert. De az nem volt ott. "Furcsa. Valaki, aki évekig várakozik, nem hagyna ki egyetlen napot sem. Ha nincs itt, majd és fölviszem hozzá a levelet!" Megindult a domb felé, de föltekerni nem tudott, hát tolta a kerékpárját. Úgy félúton tarthatott, mikor észrevette, hogy néhány ember lézeng a kis ház körül. Sietősre fogta lépteit, fönt a kerítéshez támasztotta a biciklit és bement az udvarba.
- Mi van itt? - Az apó ma éjszaka meghalt. Reggel találtam rá - mondta az asszony, aki néha tejet hozott az öregnek.

A postás fájó szívvel fordult vissza, hazatérve nem szólt senkihez, csak leült az ablak elé és nézett kifelé, az útra. Elgondolta milyen érzés lehet éveken át várni valamire, és bántotta, hogy ő volt az akadályozója az apó örömének.
"De talán amit nem tudunk, az nem fáj" - nyugtatta magát.

Egyszer csak meglátott egy férfit, aki az érkező lovaskocsiról szállt le. Utána egy fiú, olyan húszéves lehetett. Rossz érzése támadt.
Föltépte az apónak címzett levelet és olvasni kezdte.

"Drága Édes Apám!

Lassan harminc éve, hogy elszakított Magától a sors. De végre megtaláltam a címét és az élet is oly kegyes volt hozzám, hogy meglátogathatom Édes Apámat. Szerdán érkezek estefelé, és egy meglepetést is hozok. Az unokáját, aki lassan húsz éves. Nyugtalanul és nagy örömmel várom a napot, hogy találkozzunk.

Sokszor öleli: fia"

A postás kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. A férfi és a fiú még mindig az út szélén álltak, ahogy az öreg szokott. Néztek a semmibe és vártak. A postás felállt, és kiment hozzájuk