Fehér csoda.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze egy olyan országban, ahol mindig sütött a nap, élt egy kismadár.

      Kék volt az ég, zöld volt a fű és mindig nyíltak a virágok, mindig énekeltek a madarak. Néha jött egy-egy felhő, amelyből hullt egy kis eső, hogy felüdítse a gyönyörű vidéket. Ilyenkor megújult a fű, a fa, a virág.

    A kismadár boldog volt, hogy ilyen környezetben él. Egyszer aztán pici szívében megmozdult valami, s a kismadár szomorúvá vált. Ezt az érzést eddig nem ismerte. Végre rájött, hogy valamire vágyik.

  Vágyik arra, hogy más tájat, más vidéket is megismerjen. Elbúcsúzott társaitól, s elindult. Átrepült a hegyeken, át az óceánon, át a hatalmas sivatagon. Ha elfáradt és megéhezett; leszállt, megpihent és evett néhány szem magot, ha talált; ha nem, éhesen repült tovább.                                                

  Egyszer sok-sok idő múlva nagy-nagy fehérséget vett észre, ami betakarta a földet, a házakat, a fákat és a hegyeket. Testén fázós borzongás futott át. Csodálkozva látta, hogy a fákról hiányoznak a zöld levelek. Itt-ott valami fekete madárféle kuporog a fán. Fáradtan leszállt a fára, hogy ő is megpihenjen. Remegve húzódott össze olyan picire, amilyenre csak bírt.

 Hamarosan megszólalt mellette valaki:

-         Szervusz. Én a varjú vagyok. Ki vagy te és honnan jössz?

-         Szervusz. Csirip vagyok. Nagyon messziről jövök. Onnan, hol mindig nyár van.

Aztán szép sorjában elmesélte, hogyan került ide. A varjú pedig elmesélte, hogy ez egy olyan ország, ahol négy évszak van: tavasz, amikor álmából felébred a természet. Nyár, amikor minden ragyog a napsütéstől; ősz, amikor beérik a termés és lekopaszodnak a fák. És van a tél, amikor fehér hó fedi a földet és álomba merül a természet. Mesélt a tél örömeiről, a szánkózásról, a hócsatákról, a hóemberépítésről, amit a gyerekek annyira szeretnek. Csirip csodálattal hallgatta a varjú meséjét a fehér csodáról. Azután útra kelt és elindult hazafelé. Szívéből eltűnt az az ismeretlen érzés, ami elindulása előtt elfogta.

     Alig várta, hogy hazaérjen és elmesélhesse barátainak, amit a varjútól hallott. Otthon nagy örömmel fogadták. Azóta minden évben néhány madártársaival átrepülik a hegyeket és az óceánt, a sivatagot, hogy más is lássa azt a gyönyörű valamit, amit hónak neveznek az emberek.

       Varjú barátja pedig mindig azon a fán várja őket, ahol először találkoztak.