Emlékezés Szeretteinkre...

Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg.

A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap  (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben 

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Bertók László: Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör, 

vizsgája szemnek, emberségnek, 

akiket te mutatsz, 

azok már nem előznek.  

Sebességük fűszálak élein, 

porszemeken cikázik,  

arcuk 

csontok roncsaiban ázik. 

Mértanuk pontjai között 

a közúti szabályok  

érvénytelenek,  

életünkre igazolások. 

Meghívás nélkül jelen vannak 

kanyarokban, mozdulatokban,  

tekintetük, mint jelzőlámpa 

bennünk villan. 

Tükörbe nézünk, megalázkodunk, 

mindnyájan fehér bárányok vagyunk, 

virágot hintünk az útra, 

fejünkre hamut, 

miközben őket ünnepeljük, 

azaz magunkat ünnepeljük, 

hisz nincsen visszaút. 

Krizantémok a temetői buszon, 

fejem körül virágok, 

glória, mennyei kalap, 

harmattal áldott.  

Fehér lobogókkal a város 

kiözönlik a kapukon,  

mindenki megadta magát,  

nem villog szurony. 

Csak az évek, a nyavalyák 

szűkülő sorfala vigyáz, 

dércsípte árnyékuk felett 

siránkoznak a fák, 

megállók vasa, csonka keresztek 

tükörképe szalad. 

Arcom mögött a Tejút mozdulását, 

köszöntöm halottaimat: 

Nagyanyámat, Katona Juliannát, 

s a másikat, Farkas Katalint. 

Friss fakereszt ablaka mögül 

nagybátyám még némán visszaint. 

Aztán újra a sejtek szava.  

Ülök a buszban, térdemen fiam. 

Körben a téboly tűzkarikái. 

Halottak napja van.