Köszönöm a szép őszi verset ,szeretettel Gizike

Válasz

Reményik Sándor: Őszi erdőn hamvadó parázs

Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.

Avarszín....jpg

Válasz

Kányádi Sándor:Ősz

Reszket a Küküllő,

sovány, hórihorgas;

félő, hogy egy kortyra

kiinná a szarvas.



Kiálló kövek közt

kering, citerázgat;

üggyel-bajjal tudja

átfolyni a gátat.



Biztatja a nap,

régi jó barátja:

sugarait olykor

belé-belémártja.



S mikor elfárad,

szíves vontatónak

a fürge halacskák

elébe fogóznak.



S a parti fűzfák is

mind előredőlnek,

mutatják az utat

a vén Küküllőnek.

SZI-LE~1.jpg

Válasz

Aradi őszi dal

Figyel az Isten árván,
nem áll magyar a srtázsán.

Kinek volt ez az átka?
Néma a börtön rácsa.

Amikor bátrak halnak,
ki kezd új forradalmat?

Gyilkol idegen horda,
s Petőfi kardja rozsda.

Ősz van, dermed a lélek,
aradi gyertyák égnek.

Tábornok-tizenhármak,
rájuk angyalok várnak.

Hant kortyolja a könnyet,
s csöndek, iszonyúk jönnek.
Balogh József

Válasz

Juhász Gyula :Vértanúink

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.

470_Aradi13.jpg

Válasz

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen nem beszélnek?
Mondd, szereted az állatokat,
s figyeled õket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy mirõl hallgatnak, mikor komor
csöndjükbe burkolózva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem õket,
ha játszanak, alszanak vagy tûnõdnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mond ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.

S mi is õket, kissebb testvéreinket.

43142.w.jpg

Válasz

Devecseri Gábor: Intelem

"Hát te mit jársz itt egyedül?" - kiált rám,
rázva üstökét, a királyi tölgyfa,
zöldje sárgul már s puha rozsdalombot
hullat a földre.

"Láttalak többször, de nem egymagadban,
nemcsak árnyékod követett a fűben,
nemcsak így nappal, nem is eggyel újra
s újra e tájon.

Ősz borít fátylat koronámra, friss fagy
marja majd törzsem, de a nap feléled
újra és csipkés levelemre fényét
szórja az új nyár.

Majd ha megvénülsz s nehezedve lábad
nem hoz el többé a hegyekbe hozzám,
új urad lesz majd: a podagra, köszvény
s nem te parancsolsz,

akkor is víg légy. Legyen akkor édes
ülnöd esténként boraid között és
kályhatűz mellett egyedül mulatnod
Krúdy Gyulával.

Addig év és hold zeneszóra perdül,
szél süvít, erdők szaga száll, a perc jön
s mint a hó, forró tenyeredben olvad.
Élj szabadabban."

Válasz

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Dió kosárban....jpg

Válasz

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Válasz

Várnai Zseni : Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Válasz