Köszönöm ezt a szép verset ,,,,ültess egy fát ,fess egy képet ,,,,érdemes volt élni hagysz valamit az utókórnak .

Válasz

Benedek Elek: Öreg faültető éneke

Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.

Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
Oh, nem magamnak - az új nemzedéknek!

Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
Munkám örömét hogy aligha látom…
Jól tudják ezt a vén faültetők,
Oh, jól tudom ezt én is, nap barátom!

Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
Fáradt testemnek sosem adnak árnyat!

Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Mi hasznos benne? - én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

10502353_919368748108527_4972665141602837118_n.jpg

Válasz

Zelk Zoltán : Őszi mese

Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske.
- Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást! - A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek? Miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem. De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találja ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél - akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Oda repültek hát hozzá. A kis madár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak a tengeren túlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen, völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. Ott himbálózott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Szép őszi levél....jpg

Válasz

Szuhanics Albert
Ősszel a fák

Felhők pilláin nagy, kövér könnyek
nyögve, agyagos földre csöpögnek.
Sápatag égen sűrű ködfátyol,
napot kötöz be, hetekig ápol.

Immár a sár úr, toccsan a tócsa,
csurog az eresz, lyukacsos, ócska.
Nehéz a csizma, dagad az agyag,
pocsolya alján, sarkamba ragad.

Vén csapként csöpög, csapkod nyakamba,
nyirkos lé fákról, csorog hajamra.
Arcomon gyöngyöz, sós ettől ajkam,
elázott ruhám, vizes ing rajtam.

Remeg a fáknak meztelen teste,
levetkeztette beste köd este.
Csábító sóhajt fülükbe súgva,
alattuk avar, levetett gúnya.

Ködnek a csókja nyálkás és csalfa,
fantomot ölel, vágyón fák karja.
Közös gyümölcsük a könnyes bánat,
Ilyenkor szívből szánom a fákat!

Válasz

lllyés Gyula: Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

Válasz

Ebben a versben a költő az őszt idézi a gesztenye lehullásával ,és a messze szálló darvakat búcsúval köszönti ...köszönöm

Válasz

Wass Albert: ŐSZ

Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

Válasz

November 11. Márton napja alkalmából ...

„Novemberben, Márton napján
Liba gágog, ég a kályhán,
Aki libát nem eszik
Egész évben éhezik”

********************

Hajnal Anna: Lúd

Bukik, mosdik, tollászkodik,
Piros csőrrel hivalkodik,
Fürdik a lúd,
Hófehér,
Tiszta ő,
Ha vízhez ér!

Fehérséges, szürkeséges,
Méltóságos, fürgeséges,
Társaságban beszélgető,
Fontoskodva lépegető,
Hazafelé öntudattal,
Gőgös hölgyi mozdulattal
Ideszól,
Odaszól,
Kacér bóbita alól.
***************************
Nincs szebb madár, mint a lúd,
Nem kell néki gyalogút.
Télen-nyáron mezítláb
Nevelgeti a fiát.
(népköltés)

*********************

Nincs szebb madár, mint a lúd
Nem kell neki gyalogút.
Télbe, nyárba mezitláb,
Úgy kíméli a csizmát.
(mondóka)

**********************

Egyél libám, egyél már,
nézd a Nap is lement már.
Éjfél tájba', nyolc órára,
Esti harangszóra.
Bim, bam, bom.
************************

Hatan vannak a mi ludaink,
Három szürke, három fekete.
Gúnár, gúnár, libagúnár,
Gúnár az eleje,
Szabad a mezeje,
Akinek nincs párja,
Az lesz a gúnárja.

liba.jpg

Válasz

Radnóti ebben a versében a szerelméhez szól a távoli messzeségből ,a harcok mezejéről ,a szivében ott lapúl a viszontlátás reménysége ...köszönöm

Válasz

Radnóti Miklós: LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Válasz