Kányádi Sándor: Télifák

Elhullatta leveleit

kertek, erdők minden fája,

szélnek, télnek vad szigorát

egyedül a fenyő állja.



Egyedül a fenyőerdő

nem hódol meg hónak, fagynak:

zöldell akkor is, ha a nap

sugarai meghervadnak.



Fölfogja a hulló havat,

a szeleket megakasztja.

Sátra alatt menedéket

lel az erdő minden vadja.



Hunyorgó ég, pislogó ég

gyújt az ágakon gyertyákat.

Szarvas, farkas, s a szelíd őz

mind egy-egy szép télifát kap.

Válasz

Köszönöm Petőfi versét ki anyira ragaszkodik a magyar hazája otthonához ..
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Válasz

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Válasz

Szabó Lőrinc: Téli napfény

Mikor, még csak az ablakon át,
a kezemre idenyal,
felbámulok rá, úgy emel, hív
a sugaraival:
januári, de máris oly jó,
oly érthetetlen,
mint gondolat nélkül a vágy
a szerelemben.

Mint gondolat nélkül a vágy,
forrón és testtelen
ömlik körül, úgy visz, cirógat,
és oly esztelen:
rózsaszínben lobog a hús
belső feketesége,
s hálám, mint tüköritta fény,
csap vissza az égbe.

Óh, minden hogy aranylik, árad,
s mily csókba gyúl!
Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó!
S mennyire új!...
Dehogy új!...Csak jó! Csak jó! A legjobb!
az örök, a régi!...
Százezer éve napimádó,
aki érzi!

10917105_784250918316092_5041463203574576982_n.jpg

Válasz

Nagyon szépen köszönöm a verset, a mondanivalója nagyon megfogott.
Szeretettel: Erzsike.

Előzmény

Válasz

Kamarás Klára: Január

Kihunyt a fény, a szent Karácsony fénye.
Nem zúg a szilveszteri hangzavar.
Hó hull szemétre, papírtrombitákra.
Ez január, mely mindent eltakar!

Kijózanodva állunk, és tűnődünk,
mit hoz az új év, lesz-e majd meleg
szoba a kemény fagyok idejére?
Jut-e fedél, kenyér mindenkinek?

Ki híd alatt hál, a párnája újság,
és takarója piszkos pártplakát,
annak hiába kántálsz szép Újévet...
Állj félre költő, mert csak köpne rád!

Válasz

Káldi János: Hóvirág





Itt-ott látsz még hóruhát,

S már nyílik a hóvirág.



Csoda-fehér, egyszerű,

Szárra nőtt kis csengettyű.



Szinte már a hó alól,

Szüntelen a szava szól.



Mit csilingel? Mit csörög?

Búcsúzót a tél fölött.

hovirag1.jpg

Válasz

Köszönöm a hozzászólást kedves Gizike.
Szeretettel: Erzsike.

Előzmény

Válasz

Január ....
Szép gondolatok a tél jöveteléről és a görnyedő jegas fákról ahogyan a térdét átöleli ..köszönöm..

Válasz

Szabó Magda:Január


A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése:csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér,csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott csend, nevetgél,ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

/Szabó Magda /

Válasz