Gegő Rebeka
A remény...

Emberi berkekben kószáló tünemény,
Álmokból tapasztott tétova építmény,
Lelkünkbe férkőzött érzés-szülemény,
Manapság csak úgy hívják: remény.

De miért kísért e többarcú szeszély,
Ha válóra válása annyira csekély?
Rejtély az tény, de nem eszmény, hát
Valaki mondja meg, mit ér a remény?

Mit is érzünk, mikor remélünk?
Lehet, hogy felhőtlen örömet érzünk,
Esetleg több sebből is vérzünk,
Vagy mindkét érzésben van részünk?

Amint remélünk, akképpen élünk,
Vagy érdem szerint van benne részünk?
Vajon nem tévedés minden reményünk,
S hogyha nem remélünk, ne is éljünk?

Ugyanúgy érzi a szomorú s a boldog,
Hogy büntetlen születnek az álmok?
S mi egyiknek nem ad csupán átkot,
Egy másiknak adhat vidámságot?

Végül is mért hisszük mi emberek,
Hogy ez a világ csak úgy kerek,
Ha a remény keltette egyveleg,
Belsőnk legmélyén bizsereg?

Hisz a remény - a csalfa - nem más,
Mint félelembe burkolt bukás,
Testet, s lelket bántó csalás,
Sőt, néha már kész szívhasadás.

Tán van, ki el sem tudja képzelni,
Milyen lehet azt átélni, hogy
Mit az élet ad, menten elveszi, s így
Az új reményt is csak félelem kíséri.

Könnyű, kinek remélni csupa derű,
Mert korábbi emléke nem keserű,
De az élet sajnos nem egyszerű,
Kivel fukar, s kivel meg bőkezű.

De mindhiába a tiszta, józan elme,
S hiába kérdéses a remény értelme,
Mindig lesz, kivel galád játékát űzze,
S lesz, kinek a hitét zúzza össze.

2011. Július 21-23.

Válasz

Nyári zápor...
Ezek a gondolatok melyek a felhők seregét kisérve ,és ahogyan az esőcseppek a földet érve hömpölygő patakká gyűlt a víz,
Magával sodorva múlt napok szennyét ,lassan csendesegve újból kideről az ég ......köszönöm ....

Válasz

Nyári zápor

Esőcsepp koppant épp lábam élé.
Felnéztem, sötétlett már a messzeség.
Felhők serege készült kiadni mérgét.

Távolból morgásnak tűnő zene
Kísérte a következő cseppet.
Azután koppanva még egy és még,
Porzott a beton ahogy földet ért.

Néztem, porvirágok mint tűnnek el,
Mint lesznek szemem előtt eggyé válva,
Beton ráncaiban gyűlő sáros erek.

Egyre erősödő égi zene
Űzte a harcoló fellegeket.
Villámfény hasította az eget,
S az eső viharrá kerekedett.

Már hömpölygő patakká gyűlt a víz,
Magával sodorva múlt napok szennyét.
Fuldoklott, nem győzte nyelni a kanális.

Ahogy jött oly lassan csendesedett,
Mint anyja ölén szipogó gyerek.
Már csupán koppanva még egy és még
Szinte nyugodt volt, ahogy földet ért.

A Nap elűzte a fellegeket.
Felfrissülten nyújtózott a természet,
Nyári eső dézsájában csodaszép lett.

*** Helen Berg ***

Válasz

Kun Magdolna:

A te mosolyod az én mosolyom...


Tudod fiam, az anyai lélek
megtudja állítani az idő múlását,
és örök fiatallá tudja tenni azon pillanatot,
mikor először ölelte magához
szíve önmását.

Mosolyod az én mosolyom, fiam,
arcocskád pírja ajkam vonzata,
csillagszemed pillantása szemem sugara,
mely égi fényt ragyog éji álmodba.

Tündérlelked ragyogása élni akarásom,
létküzdő akarat a mindennapokba,
olyan acélhittel rendelkező földöntúli erő,
mi sosem ütközhet akadályokba.

Tested melegsége szívem dobbanása,
szíved piciny dobbanása életem dala,
mely oly szépen dúdolja a szeretet szavát,
mint a mennyben hangzó angyal-muzsika.

Válasz

Orgoványi Anikó: Őszi színek

Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét.

Minden zöld volt még a nyáron,
most tobzódik ezer szín,
sárga, narancs, barna, bordó,
bíborvörös, élénk pír.

Arany a dió levele,
halványsárga a kőris,
izzik már a galagonya,
lángol a vadszőlő is.

Ősz apóka elégedett,
elkészült a színes kép,
így pompázik, míg szél úrfi,
mindent szépen le nem tép.

2014. október 15.

Válasz

Sok csillag, sok puszi, sok-sok köszönet drága Máriám!

Előzmény

Válasz

Kun Magdolna:
Kezem kezedben

Kezem kezedben, így reszketőn, vénen,
elsuhant életem, de vágyad még érzem,
még hallgatom szíved őrült dobbanását,
még látom szemedben a tűz lobogását.
Arcunk már ráncos, az érzés sem a régi,
de ha rád nézek, szeretnék ezer évig élni,
hisz a szív még fiatal, csak lassabban ver,
tudva azt, hogy ezzel mennyi időt nyer
a szenvedélyért, mit két szemedben látok,
mely forrón tartja az örökégő lángot,
mit nem vesz el tőlem az idő, sem jövő,
mert amíg létezem, te vagy minden erő,
mely éltet, nem hagy, bárhová megyek,
fogja a kezem, s én hiába mennék,
te nem engeded.

Válasz

Markovic Radmila: Nyári gondolatok

Nyári reggelen, ha vajúdva felkel a Nap,
sárga csókot a túlsó oldalnak ad,
várat magára, mire hozzánk is elér,
szeresd a reggelt, mert ez a nap is a tiéd.

Amikor delelőn áll a Nap,
éld az életed, lelked húrjain fakadjon dal,
ne riadj vissza, ha az élettel harcolni kell,
öntsd ki magadból minden érzésedet.

Ne félj rázni öklöd az ég felé,
bátran taposd a járatlan utat, legyen a tiéd,
vidd fel a hegyre azt, akinek elfogyott ereje,
szeresd a hitetlent, akit a sors keze pofozott meg.

Ha eljön az este, és pirosan búcsúzik a Nap,
élvezd az el nem csókolt szépnek tűnő csókokat,
akik veled mennek az úton, öleld kebledre azokat,
reménnyel teli szívvel lessed: fel kel–e újból a Nap.

forrás:poet.hu

Válasz

Tanácsok

Ha kell, járj egyedül -
győzelmed csak még édesebb lesz.
Ha kell, járj lassan -
nem fontos, mikorra
jutsz el a célig.
Ha kell, kezdd újra
megint és ismét -
a siker minden alkalommal közelebb kerül.
Ha kell, fogadd el,
bármit kell is -
lehet, hogy nem lesz könnyű megtenned,
de megkönnyíti a dolgod.
Ha kell, hagyd abba a futást -
így rád találhat a boldogság.
Ha kell, valld be, hogy
segítségre szorulsz -
így segíthetsz magadon.
Ha kell, küzdd le a félelmet -
félelem nélkül
minden lehetségessé válik.
Ha kell, változtass -
megváltoztathatja az életedet.
Ha kell, add meg magad -
harc nélkül, s megleled a békét.
Ha kell, köss kompromisszumot -
de tartsd magad elveidhez.
Ha kell, folytasd azt,
mi lehetetlennek tűnik -
csak akkor lehetetlen, ha kiszállsz.
Ha kell, állj meg -
s elkezdődhet egy új élet.
Ha kell, próbálj valami egyebet -
s bölcsebbé válsz.
Ha kell, várj -
csodás dolgok történnek majd mindennap.
Ha kell, élj bizonytalanságban -
az a bizonyosság, ha bízol magadban.
Ha kell, bízzál -
és bizakodásod erőt ad neked.
Ha kell, lépj tovább -
álmaid türelmesen
várnak rád.

Nancye Sims

Válasz

Túrmezei Erzsébet: Pótvizsga a szeretetből

A Mester nagy iskolájában,
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam.
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:
- Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak, ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem: SEMMI VAGYOK.

Válasz