Szeretettel köszöntelek a Változnak az évszakok közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Változnak az évszakok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Változnak az évszakok közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Változnak az évszakok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Változnak az évszakok közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Változnak az évszakok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Változnak az évszakok közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Változnak az évszakok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Ezt a témát [Törölt felhasználó] indította 13 éve
Szép versek csokorban...
Hozzászólások eddig: 1074
Pal Sarika üzente 10 éve
Kedves Anna,koszonom hogy olvashattam a gyonyoru szep verseket,jo éjszakát kivanok neked;sarika.
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
Dombi László: Őszi szorongás...
Itt vagy újra sokszínű sárga arcú ősz.
Rettegve várlak, hiszen ismét beköszönsz.
Szeled szel, búcsúzós dalt zengesz, - rezzenek.
Te vagy lelkemnek a féktelen döbbenet.
Miattad hervadnak rózsás, hű szerelmek.
Miattad fakulnak meg cifra élmények.
Meggyötörsz, - összetörsz tartalmas időket,
Eljötted elseper sok jeles emléket.
Miattad múlik a bimbózó érzület,
Miattad szürkülnek meg színes emlékek.
Irtasz, - pusztítod a szépreményű zöldet,
Vadul tékozolsz minden isteni szépet.
Csodállak te tarka ősz, de nem szeretlek.
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
Uram!
Nézz le a magasból,
Csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
S az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.
És lassan-lassan
elfelejt már sírni.
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át cipel már,
mint öröklött rabigát.
Egyre tovább.
Nézd, Uram!
A folyóparti zöld
lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat -
szünetet tart a pergő idő.
És nincs eszme - sem hatalmi erő,
mely rád kötözné kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-egyre tovább.
Uram!
Mi megvívtunk sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk - úgy kérünk
könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!
ÁMEN
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
Őszi versek
Orgoványi Anikó
ŐSZI SZINEK
Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét.
Minden zöld volt még a nyáron,
most tobzódik ezer szín,
sárga, narancs, barna, bordó,
bíborvörös, élénk pír.
Arany a dió levele,
halványsárga a kőris,
izzik már a galagonya,
lángol a vadszőlő is.
Ősz apóka elégedett,
elkészült a színes kép,
így pompázik, míg szél úrfi,
mindent szépen le nem tép.
2014. október 15.
[Törölt felhasználó] üzente 10 éve
Ezek önkinzó gondolatok melyek semmi szépet nem tárnak fel az élet során
Elmémet folytja, véremet szívja,
karomból páraként száll el az erő,
mért jöttem, ha nincsen jövő?
Mért szólok, hisz a szavak nem álcafoltok,
hisz a szavak élnek, ölnek, szeretnek, gyötörnek,
ha nem szólok sírba löknek.
Pal Sarika üzente 10 éve
Turza Sándor
A csönd virágai
Szótlanul ballagó csendes, borús napok,
reménnyel várt búval telt holnapok.
Könnycseppnyi öröm, aztán a nem várt üröm,
bűnöm a szótlan, meg nem írt gondolatban.
Elcserélt álmok, miknek mélyére
naponta alászállok,
másokért vetek, másokért szántok.
Mások termése sóvirág,
nincs mosoly, nincs nevetni vágy.
Hadakba botlom napra-nap,
szavakkal pusztítom a rosszakat,
szaporodnak.
Verítékemben ázok, ti messzebb
esőkabátban álltok.
Fájdalmatok görcse rántja sírásra arcomat,
nekem fáj, de tiétek a pillanat.
Közétek és az élet közé szó szőnyeget terítek,
belőletek, s az életből fonom a rímet.
Kétkedő arcokat simít meg a nap,
nekik, s nekem is eljön az alkonyat.
Elmémet folytja, véremet szívja,
karomból páraként száll el az erő,
mért jöttem, ha nincsen jövő?
Mért szólok, hisz a szavak nem álcafoltok,
hisz a szavak élnek, ölnek, szeretnek, gyötörnek,
ha nem szólok sírba löknek.
Pal Sarika üzente 10 éve
Szokolay Zoltán
(Hódmezővásárhely, 1956. szeptember 9. –) író, költő, műfordító, versmondó-, előadóművész, politikus, országgyűlési képviselő.
*
Régi ház
Lakatlan áll már ötvenhárom éve
a ház, ahol meghalt egy kisgyerek.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
azt még értem, mint saját nevemet.
Elindulnék, ha hívnák. Szót fogadva
vinnék rábízott terhet bárhova,
mintha helyette nőttem volna nagyra,
és ő élne még mindig, én soha.
A lakatlan ház három ablakából
félévszázada lengő függönyök
csapnak az égre kérdést, választ, átkot,
de senki sincs az indulat mögött.
Ötévesen két Kosztolányi-verset,
hiszik vagy sem, már kívülről tudott.
Mikor a barna padláslépcsőn felment
anyját kísérve (ő volt, én vagyok?),
elhatározta, bármi történjék fenn,
biztonságosan le kell jutniuk.
Egy könyvben nemrég, homályos fényképen
látott egy szobrot: anyát és fiút,
az volt a példa, ahogy ők szerették
egymást, az Ige beteljesedett,
s a katonák a testet már levették
a keresztről és boldog este lett,
és megértette azt is, hogy miért a
szobornál nyílt ki mindig az a könyv,
ha nem volt otthon senki, a Pietà,
Michelangelo műve ráköszönt,
az mondta el, hogy nincs külső segítség,
szülő és gyermek egymást mentheti,
akár a halálból, ha minden kincsét
hiánytalanul átadja neki,
s ő átadta, nyakába csimpaszkodva
súgta fülébe: szeretlek, Anyu,
menjünk le innen, nem hagylak magadra
– a szobrot látta anya és fiú –,
induljunk világgá együtt, ketten,
a párnám vigyük, meg a könyveket,
gyere, Anyu, harang szól, megéheztem,
majd vigyázok Rád, nem vagyok gyerek.
Így mondta akkor, bölcs öreggé válva,
mert néhány hete látott már halált,
mikor a tűzhelynél a nagymamája
kettőt sikoltott és szíve megállt.
Az anyját vesztő anya nem találta
helyét a Földön, ma így látom ezt.
Átszökött volna akkor a halálba
a kisfiával együtt. Besötétedett
és lementek. Az anya sírva főzött
piros fazékban tarhonyalevest,
leültek, ettek, fölöttük időzött
egy láthatatlan szellem. Tudták: az az egy.
És verseket olvastak estelente,
a sorok közé hó hullt, télbe tél.
Költő lesz-e, ki anyját megmentette?
A gerendán még lengett a kötél.
Most megállok. Már nem hiszek utakban,
hol ég zenghet és megrendül a föld.
Ötvennyolc évet éltem, elfáradtam,
az árvaság csupán, mi még betölt.
Lakatlan ház, a téridő legvége.
S a kisfiú most anyátlan remeg.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
ha meghallom a saját nevemet.
Ne számolgassam, hány évem van hátra.
Esendő voltam, nem tettem csodát.
Ha találkozunk, talán megbocsátja,
hogy életét csak így éltem tovább
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Új hozzászólás