Azon tünődtem el,hogy vajon olvastam-e már ilyen szomorú hangvételű verset.Sem egy reményszál,sem egy parányi fény nem oldja a fájdalmat.Sőt ahogy haladnak a sorok a kín egyre hatalmasodik,s félő ,hogy el is nyeli a szenvedőt.

Előzmény

Válasz

Fájdalmasan szép ez a vers, vajon mi váltotta ki a költőből ezeket a szomorú sorokat?
Szinte lemeztelenítette a lelkét.
Köszönöm Sárika ezt a szép verset.(is)

Előzmény

Válasz

"Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét."
nagyon kedves kis vers, köszönöm Gizikém!

Előzmény

Válasz

Őszi versek
Orgoványi Anikó
ŐSZI SZINEK

Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét.

Minden zöld volt még a nyáron,
most tobzódik ezer szín,
sárga, narancs, barna, bordó,
bíborvörös, élénk pír.

Arany a dió levele,
halványsárga a kőris,
izzik már a galagonya,
lángol a vadszőlő is.

Ősz apóka elégedett,
elkészült a színes kép,
így pompázik, míg szél úrfi,
mindent szépen le nem tép.

2014. október 15.

Válasz

Ezek önkinzó gondolatok melyek semmi szépet nem tárnak fel az élet során
Elmémet folytja, véremet szívja,
karomból páraként száll el az erő,
mért jöttem, ha nincsen jövő?
Mért szólok, hisz a szavak nem álcafoltok,
hisz a szavak élnek, ölnek, szeretnek, gyötörnek,
ha nem szólok sírba löknek.

Válasz

Turza Sándor
A csönd virágai

Szótlanul ballagó csendes, borús napok,
reménnyel várt búval telt holnapok.
Könnycseppnyi öröm, aztán a nem várt üröm,
bűnöm a szótlan, meg nem írt gondolatban.
Elcserélt álmok, miknek mélyére
naponta alászállok,
másokért vetek, másokért szántok.
Mások termése sóvirág,
nincs mosoly, nincs nevetni vágy.
Hadakba botlom napra-nap,
szavakkal pusztítom a rosszakat,
szaporodnak.
Verítékemben ázok, ti messzebb
esőkabátban álltok.
Fájdalmatok görcse rántja sírásra arcomat,
nekem fáj, de tiétek a pillanat.
Közétek és az élet közé szó szőnyeget terítek,
belőletek, s az életből fonom a rímet.
Kétkedő arcokat simít meg a nap,
nekik, s nekem is eljön az alkonyat.
Elmémet folytja, véremet szívja,
karomból páraként száll el az erő,
mért jöttem, ha nincsen jövő?
Mért szólok, hisz a szavak nem álcafoltok,
hisz a szavak élnek, ölnek, szeretnek, gyötörnek,
ha nem szólok sírba löknek.

THM_0013137260.jpg

Válasz

Szokolay Zoltán



(Hódmezővásárhely, 1956. szeptember 9. –) író, költő, műfordító, versmondó-, előadóművész, politikus, országgyűlési képviselő.

*
Régi ház


Lakatlan áll már ötvenhárom éve
a ház, ahol meghalt egy kisgyerek.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
azt még értem, mint saját nevemet.
Elindulnék, ha hívnák. Szót fogadva
vinnék rábízott terhet bárhova,
mintha helyette nőttem volna nagyra,
és ő élne még mindig, én soha.
A lakatlan ház három ablakából
félévszázada lengő függönyök
csapnak az égre kérdést, választ, átkot,
de senki sincs az indulat mögött.
Ötévesen két Kosztolányi-verset,
hiszik vagy sem, már kívülről tudott.
Mikor a barna padláslépcsőn felment
anyját kísérve (ő volt, én vagyok?),
elhatározta, bármi történjék fenn,
biztonságosan le kell jutniuk.
Egy könyvben nemrég, homályos fényképen
látott egy szobrot: anyát és fiút,
az volt a példa, ahogy ők szerették
egymást, az Ige beteljesedett,
s a katonák a testet már levették
a keresztről és boldog este lett,
és megértette azt is, hogy miért a
szobornál nyílt ki mindig az a könyv,
ha nem volt otthon senki, a Pietà,
Michelangelo műve ráköszönt,
az mondta el, hogy nincs külső segítség,
szülő és gyermek egymást mentheti,
akár a halálból, ha minden kincsét
hiánytalanul átadja neki,
s ő átadta, nyakába csimpaszkodva
súgta fülébe: szeretlek, Anyu,
menjünk le innen, nem hagylak magadra
– a szobrot látta anya és fiú –,
induljunk világgá együtt, ketten,
a párnám vigyük, meg a könyveket,
gyere, Anyu, harang szól, megéheztem,
majd vigyázok Rád, nem vagyok gyerek.
Így mondta akkor, bölcs öreggé válva,
mert néhány hete látott már halált,
mikor a tűzhelynél a nagymamája
kettőt sikoltott és szíve megállt.
Az anyját vesztő anya nem találta
helyét a Földön, ma így látom ezt.
Átszökött volna akkor a halálba
a kisfiával együtt. Besötétedett
és lementek. Az anya sírva főzött
piros fazékban tarhonyalevest,
leültek, ettek, fölöttük időzött
egy láthatatlan szellem. Tudták: az az egy.
És verseket olvastak estelente,
a sorok közé hó hullt, télbe tél.
Költő lesz-e, ki anyját megmentette?
A gerendán még lengett a kötél.
Most megállok. Már nem hiszek utakban,
hol ég zenghet és megrendül a föld.
Ötvennyolc évet éltem, elfáradtam,
az árvaság csupán, mi még betölt.
Lakatlan ház, a téridő legvége.
S a kisfiú most anyátlan remeg.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
ha meghallom a saját nevemet.
Ne számolgassam, hány évem van hátra.
Esendő voltam, nem tettem csodát.
Ha találkozunk, talán megbocsátja,
hogy életét csak így éltem tovább

Válasz

Egymagam ....
Köszönöm e szép szerelmes verset mely az őszben kap menedéket ,és a tavaszban a reményt ,,,szeretettel ,,,

Válasz

Üzenet a léleknek ....
Lelked mélyén ébred szeretet és béke,
- érezd! - mélyen, benned, máris létezik.
Mert a szeretetnek van igaz értéke,
és az emberiség erre éhezik.

,,,köszönöm ,,,,,

Válasz

Kandrács Róza
Egymagam

Ülök a folyó partján,
s nézem a távoli erdőt.
A fák leveleit enyhe szél simogatja.
a víz a part homokját nyaldossa,
közben lábam hűsíti.
Emlékezem.
Volt szerelmek,
csodás találkozások,
Jönnek elő sorba.
Fiatal voltam s merész,
nem tartott vissza,
A józan ész.
Bejártuk Rónát-Baronyát,
élveztük a szabadság mámorát.
Ha volt egy rét, kis patak,
vágyunk rögtön ott tapadt,
Öleltünk a természet,
lágy ölén.
Izzott a lég a mindenség,
szerettél s szerettelek.
Nem volt kérdés, hogy minek.
Hittük örökké tart a láng,
nem alszik ez az égő vágy.
De jött egy pillanat,
egy felhő mindent eltakart.
A rét még olyan üde zöld,
de a felhő terhe dőlt.
Az ázott föld illata,
könnyeimet kicsalja.
Elszálltál mint a fecske,
ősszel s oly messzire.
Lesz még tavasz?
Lesz még nyár?
Lesz e vajon folytatás?
Most már tudom,
nincs tovább.
Maradt csak az álmodás.

1240386_750315238383187_6995830930280786469_n.jpg

Válasz