Faltysné Ujvári Anna: Nagymama

A nagymama reszketeg,
De fogja a kezedet,
S elvezet a gondon át
Minden félős unokát.
A nagymama rosszul lát,
De visel egy okulát,
Pulcsit köt, és verset szaval,
A rézüstben lekvárt kavar.
A nagymama lába fáj,
Mégis veled szaladgál,
Versenyt fut az idővel-
Majd megérted idővel.
A nagymama elringat,
Simogat és puszilgat,
Hallgasd meg, hogy mit mesél,
S az ő álma te legyél.
A nagymama szíve nagy,
Neki ,,jobbsincs" gyerek vagy.
Néha-néha öleld át
A nagymamát, a nagymamát!

Válasz

A világ teremtése

- Legyen hát fény ! - szólott egy hang,
zengve, zúgva, mint a harang.
Kezdett is mindjárt derengni.
Látható lett, nincs itt semmi !

- Semmi sem látszik szilárdnak !
- Akkor én most hova álljak ?
- Legyen hamar földem, egem,
hol magamat letehetem !

- Rögtön más így tenni-venni !
- Kéne némi víznek lenni !
- Tengerparton jobb szeretek !
- Legyenek hát földek, vizek !

- Tetszik nekem a vízparton !
- Ám mit ér, ha nincs még napom ?
Legyen itt nap ! Fénylő, vidám,
csillogjon a vizek habján !

- Idáig szép ! Csak nem tudni,
hol fogok én most aludni ?
- Éj a nappal váltakozna,
mindenképpen csak jobb volna !

- Sötétben, hogy hazamennék,
lépten- nyomon hasra esnék !
- Legyen egy hold is az égre,
és köré sok csillag fénye !

- Még mindig jó, amit tettem !
- Ám az egész oly kietlen !
- Kellene itt erdő, mező,
virágzó rét, mézet termő !

- Így még mindig üres marad !
- Teremtek hát állatokat .
- Tigrist, sz*rvast, madarakat,
rét füvébe bogarakat !

- Ez most tényleg jó és szép lett !
- Körös-körül pezsg az élet.
- Erdeimben vad barangol,
és a fákon madár dalol.

- Ám nem elég teremteni,
gondját is kell majd viselni !
- Az fordult meg a fejemben,
egyedül ez sok lesz nekem !

- Folyó partján dolgozgatok,
sűrű sárból embert gyúrok.
- Legyen erős, szép a legény !
- Olyan legyen, akárcsak én !

Múlt az este, jött a reggel,
készen lett az első ember !
- Hogy szólítsam, mire hallgat ?
- Elnevezem őt Ádámnak !

- Jól van ez így megcsinálva,
ámde kell, hogy legyen párja !
- Nem lesz jó egyedül hagynom,
hogy folyton csak unatkozzon !

- Elég is egy oldalborda,
épp kijön belőle Éva !
- Egy kicsit majd szebbé teszem,
hogy Ádámnak jobban tetsszen !

És az új pár, hogy feléledt,
látta az Úr, jó és szép lett !
Amit csinált,így a rendes !
A teremtés vélük teljes !

Megáldotta őket Isten :
- Tiétek lesz itt most minden !
- Erdő vadja, föld termése,
és mit ád a folyók vize !

- Egymást nagyon szeressétek !
- Legyen sok-sok apró gyermek,
akik szépen, ha megnőnek,
benépesítik a földet !

Válasz

Ne adj magadból annyit

Ne adj magadból annyit,
amennyit mások várnak!
Sosem kell megfelelned
az egész nagy világnak.
Adj mégis többet, jobbat,
s örömöd teljen benne!
Szeretetből, hálából,
mint kinek többre telne.
Bármibe belefoghatsz,
- nagy kedvvel csináld végig!
Tervezz egy földi pályát,
és meg se állj az égig.
Harapd el minden szódat,
mi kritizálni készül,
hidd el, egész világod,
dicséretekre épül.
A szép szót, hogy: szeretlek,
ne mond ki érzés nélkül!
Ha van mögötte érzés,
attól a lelked szépül.
Bocsánatot, ha kérnél,
nézz a másik szemébe.
Minden őszinte szóért
egy mosolyt adj cserébe.

Aranyosi Ervin

Válasz

Az igaz barátot mindig érzed ,kezét nyújtja tefeléd ,te is kinyújtod a kezed mely kezéhez ér ....köszönöm ...

Válasz

Egy igaz barát

Hogy milyen egy igaz barát?
Én tudom. Ki odanyújtja karját.
Megörvendeztet, és nyugalmat ad,
Bármit teszel, mindig veled marad.

Odaadja ruháját amikor fázol,
És könnyes szeme, ha távozol.
Ha bajba kerülsz kihúz onnan,
Együtt érez, ha szíved búban.

Ő az kit felhívhatsz bármikor,
Felébreszthetsz legszebb álmából.
Meghallod a hangját a nagy zajban,
S Ő megérzi mikor vagy bajban.

Labanc Adrienn

Válasz

Borongós őszben ..Aranyosi Ervin
Szépen lefestve az ősziszinek árnyalatát ,mely siratja a nyarat, avarpaplant húz magára ,búsan emlékszik a nyárra ..köszönöm ...

Válasz

Gárdonyi Géza : Isten keresése.

Barangoltam hegyen,völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők,mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban:minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket,a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett,vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
-keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább,Ó micsoda közöny !
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja !
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent ?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!

Tanácstalan állok fázva,bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra útam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten,csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.

Válasz

Egri Dorottya: Október végén

Még élnek a szívben a hajnali álmok,
Még ébred a vágyam az ajkad előtt,
De látod, a fagyban a régi hiányok
Már nem temetik be az ólom időt.
Még lángol az érben az Érted eredt vér,
Még várva, remélve fogom kezedet,
De érzem, a várakozás szünetet kér,
A büszke tudatban egy én nem ereszt.

Szétég a hitem, vihar égeti végre,
Tűnj el velem, érj ma örökre haza,
Vagy metsszen el újra az arcod elérve,
Hadd öljön azonnal az elme hada,
Nézz rám. Ha kiszórom az éjtelen éjbe
Emlékem eloszladozó nyomait
Indulsz-e makacs s örökös keresésre,
Vagy megszabadulva kidobsz valakit?

Ha nem leszek én, akit el sose engedsz,
Egy hajnali, ködhabos álom alatt
Hűlt ajkamon érzem, ahogy Te felejtesz.
A lámpa kihuny, s ami égve maradt,
Eloltom az éjjeli, néma magányban,
S az elrepülő madarakra fogom,
De végül a szemben, a szívben, a szájban
Mindig Te jöhetsz hazatérni, tudom.

Válasz

Aranyosi Ervin: Borongós őszben

Az ősz borongva ült a tájra,
könnyet hullat, mintha fájna.
Eső hull a zöld levélre,
barnul, mintha hullna vére.
Szél markol a fák lombjába,
törött ágat tapos lába,
s közben siratja a nyarat,
mely tovaszállt, míg ő maradt.
Az őszi szél néha tombol,
van, hol épít, máshol rombol.
Néha aztán kedvét veszti,
s mit felkapott elereszti.
Rőt avarból halmot épít,
felkavarja, majd' az égig,
mintha festéket keverne,
mintha szép színt mégse lelne.
Elment a nyár, s fogy a zöld is,
aludna a fázós Föld is,
avarpaplant húz magára,
búsan emlékszik a nyárra.

Válasz

Eötvös József Ősz
1839.


Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld színén.
Pusztán, mint téreid, áll életem.
Halálra intesz, üdvöz légy nekem!

Hervadva húll már a levél a fáról,
És elszállt a virágok illata:
Így tűn el az öröm, csak múlt bujáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Óh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
Ha csak elmúlt vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltűnt, gyermek álmaként,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta, bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,
Szinesre festi végreményimet;
Miért irigyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifjú éltemet.
Lehull a lomb, ha oly színezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmúlt, megnyeré a bért:
Öröm helyett a fonnyadó babért.

forrás.Wikiforrás..

Válasz