Aranyosi Ervin: Nem olyan nagy dolog...

Nem olyan nagy dolog őszintén szeretni,
kihűlt, éhes szívet érzéssel etetni.
Hiszen mindannyian szomjazunk a szépre,
szükségünk van hitre, éltető reményre!
Nem olyan nagy dolog szétszórni a magját,
csillapítani a világ nagy haragját,
mit a tudatlanság, szívtelenség gerjeszt,
s úgy mint ragályos kórt, emberek közt terjeszt.

Nem olyan nagy dolog őszintén szeretni,
azt, aki kopogtat végre beengedni,
kijavítani a mérgező hibákat,
s megadni a szívnek, amit csak kívánhat!
Nem olyan nagy dolog másokra figyelni,
amit társunk elért, sosem irigyelni,
s elhinni, hogy együtt többre vagyunk képes,
egymásért küzdeni, ez is lehetséges!

Nem olyan nagy dolog egymáshoz beszélni,
hallgatni egymásra, nyitott szívvel élni,
egymás mosolyában megfürdetni lelkünk,
nap, mint nap érezni, hogy egymásra leltünk.
Egymást csak dicsérni, mindig támogatva,
a cél felé tolni, lendületet adva.
Életünk vásznára szép jövőt festeni,
Nem olyan nagy dolog hinni és szeretni!

Válasz

Tandari Éva: Szólj még Mama …

Reszkető, fáradt hangodon
csak egyszer még: Szólj hozzám, Mama!
-Lásd; eltévedtem, s nem tudom,
merre visz az Éjszaka …
.
Nem látom szemed fényét,
mely Hitet adott, Merszet, és Célt.
Nem foghatom többé kezed
hogy megcsókoljam … mindenért …

Nem hallhatom óvó szavad
mely intett; dorgált; dicsért …
- Magam kell lássam az Út rögét
ha elérni vágyom a Tiszta Célt.
- Míg gyermek voltam, ifjú, bohó:
Nem éreztem, hogy kell szavad …
Most sírva kérlek; Szólj! Ó, szólj még …
- De elszállt a Szó, mint a pillanat …

Most érteném már! Fogadnám …
- De elszállt a Szó; csak emlék maradt.
Emlék maradt, csak ezt áldhatom,
s csak a földet csókolhatom, mi rejti
mélyben is szerető, óvó hangodat …

Válasz

Falus Lajos: Nekem már nincs anyám

Nekem már nincs anyám, ki simogasson,
Estére érve álomba ringasson,
Gyengéd kezével édesen becézzen,
Szelíd szaván szép meséket meséljen,
Az én anyám a kéklő égben él már,
Csillag-szemével onnan néz le énrám:
Ha boldognak lát arca felragyog,
De mindig sír, ha szomorú vagyok.
Az én anyám olyan mint mindegyik:
Őnéki fáj ha gyermekét verik,
Ne bántsátok hát egymást emberek!
Minden rossz szó egy anyán ejt sebet...
Minden ütés egy anyaszívet ér,
Nyomában onnan serken ki a vér.
Ó szeressétek egymást, emberek!
Anyátokért... ha másért nem lehet...

Válasz

Az idő ...
Rohan az idő ,belekapaszkodva mi is rohanunk utána ,mintha ösztönösen repűlne ,nem pihen és nemis kérdez ,igy maradnak a remények ...köszönöm ...

Válasz

Anyám sirjánál .....
Milyen megható gondolatok ,mikor mindnyájan az eltávozott szeretteinkre gondolunk ,álmainkban is őt hivogatjuk ,kelj fel anyám ,kelj fel ,simogasd meg arcomat ,,,,,mondjunk el egy imát az emlékükre ,,,,

Válasz

Az idő

Mint aki eszét veszti, úgy rohan az idő
rozsdás vas fogát töretlen edzi,
lelke nincs, de vaskos teste oly szédítő
pellengérre állítva szemlélik.

Mint a vándor madár ösztönösen repülve
szelek szárnyán suhan s árnyéka nő,
mintha csak lánya lennék átölel merészen
fogva tart s nem enged, kincs nekem ő?

Időtlen idők óta kapaszkodunk belé
hol rohan, hol lassan őrli malmát,
tudjuk soha meg nem áll, éli életét
fitogtatja réges-rég hatalmát.

Ha egyszer az idő megállna, vére hullna
jaj nekünk, maradunk örök emléknek,
ha a föld többé serényen nem forogna
veszni fognak a sok szép remények.

Válasz

Pósa Lajos :Anyám sírjánál

Szülőfalum szép vidéke,
Jaj de rég nem láttalak!
Kimegyek a temetőbe,
Elém fut a kis patak.

Itt vagyok a domboldalon
Őszi napnak alkonyán...
Itt alussza örök álmát
Az én édes jó anyám.

A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.

Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót...
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.

Az én lelkem sóhajtása
A suttogó fuvalom...
Képed mindig, mindörökké
A szívemben ringatom.

Rólad való álmodásom
Olyan sokszor hívogat:
Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Simogasd meg arcomat!

Válasz

Ebben a versben az őszi kék ég szépségét és tisztaságát fogalmazza meg ,ahogyan sodorja magával az élet föl a magasban a kék égre vágyva ,mégis megmarad a poros földön az életmagvakból egy új élet fogan ,rácsodálkozva hogy még élek ,megkapaszkodva a sziklaköveken mint magvak mely életet ad az életnek ......köszönöm .....

Válasz

Túrmezei Erzsébet: ŐSZI KÉK ÉG

Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.
Oly ritkán kap fel kéklő egekbe...
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot
e és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Válasz

Reményik Sándor: Sehol sem

Egyik faluból a másikba mentem
Füves térségen át.
Reményzöld volt a rét füve, - de gyér.
Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán
A fakó, sárga gyep.
De a tavasz lengett a levegőben,
S opálos álomfátyolon keresztül
Csillogtak messze Várad tornyai.

Sehol senkifia.
Kietlen volt a rét.
Emlékszem: ősszel sem kietlenebb.

De mégis!

Egy agg ember jött szemközt énvelem,
Véresszemű, toprongyos, különös:
Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll -
És kinyújtotta aszott csont-kezét.

Pár pénzdarabot vetettem neki.
Hála-szava most is fülembe cseng:
Egészséget, erőt adjon az Isten!

Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:
Bólogattam magamban.
Ezért járok faluról-falura,
Városról-városra, - ezt kutatom
Ez int nekem opálos fátylon át,
Mindig csak messziről,
Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, -
Egy óra múlt.
Ahogy szomorún visszaballagok
Egyazon úton, a legelőn át, -
Halotti csendben
Megintcsak szembejő az emberem,
A fakó kis öreg.
Nem kéreget. Megáll.
Köszönt engem, mint régi ismerőst.
Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón.
A két kezével kétfelé legyint,
A két falu felé,
Hunyorgat a szemével,
S mintha meglelné a gondolatom,
Úgy mondja ki helyettem hangosan:
Itt is semmi, - ott is semmi!
Hehe! Ugye instálom?...
Egy percre meghűlt szívemben a vér,
Aztán meggyorsítottam léptemet.
Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már.
Vissza nem néztem volna egy világért.
Utánam álomfátyolon keresztül
Integettek Nagyvárad tornyai.

Nagyvárad, 1925 május

Válasz