Köszönöm szépen ebben a versben az irójából feltör a fájdalom a bánat ,a lelkében nincs rend amire vágyik ......szeretettel...

Válasz

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Válasz

Gyulai Pál

Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!
1865

Válasz

Kohut Katalin: Miért?

Alszom.
Jó ez a csend.
Átölel a sötét hidegség.
Nincs menekvés,
egyetlen kivezető
utam keresem, s nem lelem.
Hol van a léteződ,
a tagadása az életnek?
Merre kaszálsz Halál?

Gyászom kíséri lépteim,
összeroskadtam számtalanszor.
Szeretet, miért futsz előlem,
vagy lassan lopakodsz mögém,
kutakodsz szívemben,
s úgy döntesz kertészkedésre
nem alkalmas,
nem táplálod erejét?

Nyugszanak hűvösségben
szeretteim,
bűn által vesztek el.
Ahol temetik a jókat,
ott a könny megdermed,
a riadt szem azt kérdezi:
miért?

Bánt az életnyi súly,
a megoldási képlet elveszett.
Látod, már mosolygom,
szembenéztem köd-takarós történtekkel.
A fejem fölött lángoló karddal
várok az örök-békességre.

Alszom.
Jó ez a csend.
Űrnyi hiány zokog.
Géppuska ropogás fejemben.
Add meg a végső döfést
esdeklő szívemnek
kegyelem!
2015. október 27.

Válasz

Wass Alber .
Aki a napba nézett.....
Én nem értem az ilyen nagy hires versirókat,

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Az összefüggéstelen mondatok ,,,aki a napban néz,, miért kéne megvakkuljon és a lomerdőben meneküljön ott énekeljen az őszről és halálról ?
Meghal a lelke ,,nem a teste ,,,,,élve temetni el ?

Válasz

Wass Albert: Aki a napba nézett

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy furcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére,
s tüzétől mintha lassan égne el,
vakult magát a lomerdőbe rejti,
és nem tud... nem tud... nem... soh' sem feledni
és őszről és halálról énekel.
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Válasz

G.Ferenczy Hanna: November...

Ne higgyetek a fénynek,
a langyos déli szélnek,
ne higgyetek, ti fák!
Aludjatok el halkan,
a párálló avarban
félignyílt ibolyák.

Rügyek, csak vissza, vissza!
az ég akármily tiszta,
most játszik álnokul.
Hiába zöld a pázsit,
Már a november jár itt,
S mire bealkonyul -

Köd gyűjt vámot a tájról,
s a tétovázó fákról
- mint szédült, vak szeszély -
leszaggat minden éket,
és szétdúl minden szépet

Válasz

Vándorút előtt...
Ebben a versben a megfogamzás pillanatát idézi a világrajövetelig ,a sötét ködben ahová újból vissza kivántkozik mint eltávozott lélek ...köszönöm ...

Válasz

Vargha Gyula: Vándorút előtt

Úgy távozom innét, ahogy jöttem:
Szomorú, hideg őszi ködben.
Sötét, vak éj volt,
Csillag nem gyúlt az égen,
A földre sűrű köd borult,
Midőn egy vén tető alatt,
Szegényes kis szobában
Világra jött egy csecsemő,
Világra jöttem én.

Az a picinyke fény, a lélek,
E szárnyas szikra,
Ki tudja, honnan költözött
A csöpp, parányi testbe?
Fázott-e, míg általrepült
A néma űrön?
Fázott-e, amikor leért
A nyirkos őszi ködbe? . ..
Mily boldogan pihent meg
Örömtől mámoros
Meleg keblén a jó anyának,
Aludva öntudatlanul.

De lassan ébredezni kezdett,
S amint kinézett ámulattal
Két fényes ablakán,
Új volt előtte minden,
Tündéri képeskönyv, tele
Színes csodákkal.
Belémerült mohón,
Nézhette százszor,
Betelni nem tudott vele.

Azóta sok, sok év lefolyt,
Egy hosszu emberélet.
A képeskönyv elrongyolódott,
Alig van egy ép lapja már.
Fakók a színek,
Tündérecset varázsa nem bűvöl.
Hogy' is bűvölne !
A fényes ablakok homályosak,
A csüggeteg, borongó lélek
Sötéten néz ki rajtok.
Eltölti méla búval
A sárguló mezőkön
Haldokló őszi hervadás.

S oly nyugtalan,
Mint vándorútra készülő
Fecskénk Kisasszonynap körül.
Helyét alig találja,
Munkára kedve nincs,
Fészkét leverhetik,
Már nem rak újat,
Folyvást csak a nagyútra gondol. . .

Lelkem, te szárnyas égi vándor,
Már nemsokára útra kelsz.
Repülsz, repülsz megint
A néma űrön át,
Ki tudja, merre?
Ki tudja, hogy hová?..

A végtelenség nyílik meg fölöttem,
Miért maradnék lenn, az őszi ködben.

1927.

Válasz

Alföldi Géza: Négy álom

Uram, tudom, hogy rengeteg a dolgod,
Hisz annyi kérés jut színed elé,
S ha mind megannyit rögtön meg nem oldod,
Zsákmány a lélek, a Hitetlené.
Most látod, én is mégis csak zavarlak!
Nézd, én is kérek. Megvallom, sokat.
Mert arra kérlek, - nem is mind magamnak, -
Hogy teljesítsed négy nagy álmomat!

Ha hazatérünk - ez még nem a kérés.
Ez rendelésed, mely beteljesül, -
Ott túl a Lajtán, ó, jaj, az az érzés,
Majd magyar csendőr várjon rám belül.
A kakastollát csókolja az este,
Ő mondja majd: Testvér, Isten hozott!
És kemény marka simuljon kezembe,
Ha erős vállán szívem felzokog.

És Pesten, ha a Keletibe értem,
S magyar vasutas szól be: Budapest,
És odakint a nyüzsgő Baross téren
Arcomra fényt az öröm ujja fest,
Zrínyi sisakos pesti rendőr kérdje:
Na, mi az, testvér, húz a sok csomag?
De büszke arccal viszonozza érte
Arcára hulló testvércsókomat!

S ha vánszorogva lassan hazatartok,
Míg meg-megállok minden ház előtt,
Jó ismerősként köszöntöm a sarkok,
A boltokat s a füstös háztetők,
S az Üllői út - Körút sarkán állok, -
A vén kaszárnya magyar dalt kacag, -
És míg az őrnek feszes vigyázzt vágok,
Ragyogjon rám dalolva majd a nap!

Jaj, hadd nézzem a széles, öles vállát!
A sapkarózsa háromszín megint!
Uram Teremtőm, hisz ez maga: Árpád!
És jó testvérem, testvér, vér szerint!
De tudjam azt, hogy Brassónál is ő áll,
És ő repül a fellegek fölött,
Amíg a lelkem künt a Vérmezőn jár,
Magyar levente mondja: Szebb Jövőt!

Így is maradjon ez aztán örökre:
Magyar csendőr pusztázzon újra majd,
Hős magyar honvéd vigyázzon a rögre,
És magyar rendőr fékezze a bajt.
Magyar levente építse jövőnket!
S... akkor nem bánom, ha meg is halok,
Hisz ennél szebbet én már soha többet
Égen se földön úgyse láthatok

1949 november 6.-án írta emigrációban Alföldi Géza ezt a verset.

Válasz