Az idő ...
Rohan az idő ,belekapaszkodva mi is rohanunk utána ,mintha ösztönösen repűlne ,nem pihen és nemis kérdez ,igy maradnak a remények ...köszönöm ...

Válasz

Anyám sirjánál .....
Milyen megható gondolatok ,mikor mindnyájan az eltávozott szeretteinkre gondolunk ,álmainkban is őt hivogatjuk ,kelj fel anyám ,kelj fel ,simogasd meg arcomat ,,,,,mondjunk el egy imát az emlékükre ,,,,

Válasz

Az idő

Mint aki eszét veszti, úgy rohan az idő
rozsdás vas fogát töretlen edzi,
lelke nincs, de vaskos teste oly szédítő
pellengérre állítva szemlélik.

Mint a vándor madár ösztönösen repülve
szelek szárnyán suhan s árnyéka nő,
mintha csak lánya lennék átölel merészen
fogva tart s nem enged, kincs nekem ő?

Időtlen idők óta kapaszkodunk belé
hol rohan, hol lassan őrli malmát,
tudjuk soha meg nem áll, éli életét
fitogtatja réges-rég hatalmát.

Ha egyszer az idő megállna, vére hullna
jaj nekünk, maradunk örök emléknek,
ha a föld többé serényen nem forogna
veszni fognak a sok szép remények.

Válasz

Pósa Lajos :Anyám sírjánál

Szülőfalum szép vidéke,
Jaj de rég nem láttalak!
Kimegyek a temetőbe,
Elém fut a kis patak.

Itt vagyok a domboldalon
Őszi napnak alkonyán...
Itt alussza örök álmát
Az én édes jó anyám.

A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.

Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót...
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.

Az én lelkem sóhajtása
A suttogó fuvalom...
Képed mindig, mindörökké
A szívemben ringatom.

Rólad való álmodásom
Olyan sokszor hívogat:
Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Simogasd meg arcomat!

Válasz

Ebben a versben az őszi kék ég szépségét és tisztaságát fogalmazza meg ,ahogyan sodorja magával az élet föl a magasban a kék égre vágyva ,mégis megmarad a poros földön az életmagvakból egy új élet fogan ,rácsodálkozva hogy még élek ,megkapaszkodva a sziklaköveken mint magvak mely életet ad az életnek ......köszönöm .....

Válasz

Túrmezei Erzsébet: ŐSZI KÉK ÉG

Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.
Oly ritkán kap fel kéklő egekbe...
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot
e és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Válasz

Reményik Sándor: Sehol sem

Egyik faluból a másikba mentem
Füves térségen át.
Reményzöld volt a rét füve, - de gyér.
Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán
A fakó, sárga gyep.
De a tavasz lengett a levegőben,
S opálos álomfátyolon keresztül
Csillogtak messze Várad tornyai.

Sehol senkifia.
Kietlen volt a rét.
Emlékszem: ősszel sem kietlenebb.

De mégis!

Egy agg ember jött szemközt énvelem,
Véresszemű, toprongyos, különös:
Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll -
És kinyújtotta aszott csont-kezét.

Pár pénzdarabot vetettem neki.
Hála-szava most is fülembe cseng:
Egészséget, erőt adjon az Isten!

Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:
Bólogattam magamban.
Ezért járok faluról-falura,
Városról-városra, - ezt kutatom
Ez int nekem opálos fátylon át,
Mindig csak messziről,
Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, -
Egy óra múlt.
Ahogy szomorún visszaballagok
Egyazon úton, a legelőn át, -
Halotti csendben
Megintcsak szembejő az emberem,
A fakó kis öreg.
Nem kéreget. Megáll.
Köszönt engem, mint régi ismerőst.
Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón.
A két kezével kétfelé legyint,
A két falu felé,
Hunyorgat a szemével,
S mintha meglelné a gondolatom,
Úgy mondja ki helyettem hangosan:
Itt is semmi, - ott is semmi!
Hehe! Ugye instálom?...
Egy percre meghűlt szívemben a vér,
Aztán meggyorsítottam léptemet.
Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már.
Vissza nem néztem volna egy világért.
Utánam álomfátyolon keresztül
Integettek Nagyvárad tornyai.

Nagyvárad, 1925 május

Válasz

Ősz van ...azt nem bánjuk hogy ősz van egy gyönyörű korszak .ezüstben ,aranyban öltözött tájak a szépség ami árad a szemünk felé ....köszönöm ....

Válasz

Szabó Lőrinc:
PANNÓN ŐSZ

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Válasz

Álmodozás


Még látom az öreg péket, abban a kis utcában,


hol a kenyér illatáért sokszor meg, meg álltam,

még látom a szakajtót a dagasztott kenyérrel,

mit jó nagyanyám sütött, a drága két kezével.


Még érzem ízét a fahéjas, kalácsnak,

az ősszel learatott, sárguló, búzának,

még magam előtt látom a lábatlan üstöt,

s nagyapám pipáját, miből engedte a füstöt,

még visszavágyom házunkba, az ölelő karokba,

még belebújnék néha a friss széna halomba,

s lennék pár órára értetlen, rakoncátlan gyermek,

kit néha vizes nádpálcával jól fenéken vertek,



még álmodoznék zsíros kenyeret majszolva,

s emlékezve halvány, messze tűnt arcokra,

és hallgatnám a madarak csicsergő dallamát,

ha újra enyém lehetne az a régi kicsi ház.

Kun Magdolna

Válasz