Vége a napnak

Egy újabb napnak szép végére értünk.
Felhőpárnáin a telihold pihen.
Őrzi az álmunk, ha nyugovóra tértünk.
- Az álom jön, s erősíti hitem.
Mert hinnem kell egy ébredő világban,
hol a szeretet mindennél fontosabb.
Hol az öröm a vendég általában,
s emberré válunk, végre, oly sokan...

Aranyosi Ervin

Válasz

Nem is a hópelyhekkel meg a hótakaróval van a gondjuk az embereknek a hideg az amit nem tudnak elviselni a meleg nyári napok után ,,,köszi ....

Válasz

Hulló hópelyhek

Nézem az ablakból a hópelyheket,
ahogy keringve szállnak lefele.
Fehér lepellel vonják be a tájat
s eltakarják szennyét a hazának.

Egyformán, szabadon hullanak,
nincs versengés: ki szegény, ki gazdag.
Betakarnak embert, fát, virágot,
nem válogatnak, nem ismerik e csúfságot.

Oly tiszták, fehérek, ártatlanok,
nem ismernek bűnt, galádságot.
Ha okoznak is némelykor zavart,
nem aljas megfontoltsággal teszik azt.

Az égi áldás szándéka nemes,
nem elvenni akar, csak osztogat,
két kézzel szórja kincsét a földre,
mindenkinek jut belőle bőven.

S mi mégis lapáttal harcolunk ellene,
vagy söprűvel kotorjuk az útból félre.
Egyszerű háború ez a leesett hó ellen,
pedig a nép ellen bűntényt nem követett el.

Régen is volt hó és hideg tél,
a fagytól védte a földet és vetést,
de volt meleg otthon és fűtött kemence
s nem kellett ülni fázón, dideregve.

S most messze száműzném a telet,
ezt a kedves, vénséges vén öreget.
- Elég volt, elég! - mondanám én,
engedd, hogy süssön ránk már a fény!

írta: jazsoli5, 2010. márc.

Válasz

Reményik Sándor: Hóhullás

Ó életemnek legszebb percei,
Szent, tiszta percek,
Ha meghalok, még egyszer hulljatok rám,
Pehely pehelyre, zizzenő hullással,
Mint sűrű, csendes téli hóesés.

Üljétek meg a vállam, a fejem:
Kis fehér hangulat-galambok,
S tudjam: ez egyszer nem röpültök el,
S elolvadni sem fogtok már soha,
Nálam, velem maradtok mindörökre.

Emlékeimnek hóesése közben
így ballagjak a végtelen felé.

Válasz

A szeretet ami bennünk létezik ő beszél és cselekszik ,mert nélküle semmi sem vagyok .....

Válasz

A SZERETET DICSÉRETE

Hiába szólok angyalok nyelvén,
Hiába szép a beszédem nagyon,
Ha szeretet pedig nincsen énbennem,
Én Isten előtt csak olyanná lettem,
Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom.

És láthatok én, tudhatok jövendőt,
S lehet világos minden nagy titok -
Lehetek én nagy bármely tudományban,
A hitemet bár mindennap megálljam,
Szeretet nélkül semmi sem vagyok.

Ha vagyonomat felétetem mind is
És ha testemet tűzre is adom,
Szeretet nélkül meghalt amit tettem,
Az örök cél lett megcsúfolva bennem,
Az én lelkemnek nincs haszna azon.

Mert a szeretet kegyes, hosszútűrő,
Nem kérkedik az, nem irigykedik,
Nem ismerős a maga haragjával -
Együtt örül az igaz igazsággal,
Hisz és remél a végső ideig.

Hiába szólok angyaloknak nyelvén,
Hiába szép a beszédem nagyon,
Ha szeretet pedig nincsen énbennem,
Én Isten előtt csak olyanná lettem,
Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom

Válasz

(mikor nem kelt fel a nap)

Azon a reggel, mikor nem kelt fel a nap,
az első óra csak várakozás volt, tömény csend.
Talán csak késik… Talán még éjszaka van,
vagy rosszul járnak az órák odakint, idebent.

Majd találgatni kezdted a sorsod:
teljes napfogyatkozás lehet
(bár nem jelezték a csillagjósok),
vagy rejti a napot előled
valami sűrű fekete ködfátyol.
Meglehet csak álom az egész:
reggel a kerted újra fényben lángol.

Válasz, áltatás és bizonyság nélkül
vártad, hajnallá tisztuljon a konok rengeteg,
de a délelőtt komorlott, sötétült,
és nem akart oszlani az éj, fakó szöveted,
és minden reggeli szokásod elévült.

Azon a délelőtt fölment az ára
a kenyérnek és a bizalomnak,
az elmenőkről, a maradókról beszéltek,
és arról, hogy lesz-e még holnap,
a tünékeny előjelekről
(melyek oly világosak utólag).

Naptalan volt a dél és a délután.
Merre süllyedt dél meg észak?
Lehajtott fejjel álltak a tarlón
a napraforgók egész nap.

Mesterséges fényben vártak
a tücskök és a fűszálak.
Nőtt az ágak napfény-szomja,
de csak sötét aszály áradt.

Miféle veremből néztél a magasba,
hogy csak sötét folt-foszlány volt az ég,
könnyedén eltékozolható,
és minden emlék kihűlt tartozék?

Nappali sötétben égtek a lámpák.
A méhek a fényt mindhiába várták.
Látnokok, mágusok dadogtak, hebegtek.
Hova süllyedtek a derengő kezdetek?

Kavicsok közt kerested a rejtelmet;
a fákon csak fekete alma termett.
Száraz nádszálakat zörrentett a szél.
Meddig kanyarog, ki sötétben útra kél?

Föllélegeztek a késő esti temetők,
a felhők fölötted: fekete gyolcslepedők.
Gondoltad: lehetne még másnap.
Hogyha már nem neked, másnak.
Túllapoztál volna a testeden,
de a fény a lapszélen se rebben.

Aztán színekre pirkadtak a tárgyak.
Mégis eljött éles fényekkel a reggel.
A fáid új világosságban álltak.
Más-világot érintettél a szemeddel.

BENŐ ATTILA

Benő Attila (Marosvásárhely, 1968. május 10. nyelvész és költő, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense.
2013-ban Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen habilitált doktori címet szerzett.**

Válasz

Milyen szépen idézi maga elé a múltját ,változott a világ az évszakok is egyben olvadnak ,már nem tavasszal nyílik a hóvirág ,,köszönöm

Válasz

Gabricsevics István : ÚJRA OTTHON... KICSIT MEGNYUGODNI

Este van, s újra sétálok a tószélen,
itthon vagyok újra, a vértesi dombvidéken.
Tudom hogy ez az út merre vezet
itt töltöttem a legszebb éveimet.

Gólyák gázolnak át az éren
ott ahol e halastó van már nagyon régen.
De nagyot változott a világ ...
már nem tavasszal nyílik a hóvirág.

Most az évszakok sem állnak már sorba,
régen a nyár a tavaszt maga elé tolta.
Mostanában már nyár jön a tél után
pár napig van csak tavaszi napsugár.

Valamikor szép tavasz volt ... volt kikelet,
tavasz után nyár hozta a meleget.
Ősz a gyümölcsöt rázta le a fákról
télen meg mesélni szoktak a régi világról.

Mára már én is régi lettem
ezért csak rövid kis sétát tettem.
Körbe nézek még egyszer ezen a tájon,
hogy lelkem újra megnyugodjon,
hogy az élet annyira ne nagyon fájjon.

Békák kuruttyolnak egyre hangosabban,
kicsit gyönyörködök még a hunyorgó Holdban.
A Nap már eltűnt előlem búcsút intett mára
én meg emléket szórok a magam lábnyomába.

Válasz

Kun Magdolna :

Miért?


Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk.

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
ott hagyva a régi utat s a régi lépteket.

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt,
némi felemelő vigaszt és biztonságot ad.

Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,
amikről hisszük azt, hogy értünk született,
s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,
miért készek vagyunk eldobni egy egész életet.

Válasz