Juhász Gyula: Milyen volt?

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Válasz

Fésüs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Válasz

Móra Ferenc : Szeretem én nagyon…

Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csöndes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.

Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.

Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.

Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Telihold világa
Aranyos subába.

Válasz

Mentovics Éva: Vakáció

Hol csellengtél, te kis kópé? Késtél, oly rég vártalak!
Jólesik már elnyújtózni itt, a lombos fák alatt.
Nem kell tankönyv, irka, táska, pihen most a csengetés…
Rengeteg a tennivalóm. Felsoroljam? Nem kevés!
Holnaptól már nem kezdődnek oly korán a reggelek.
Ha kirúg az ágy magából, komótosan felkelek.
Vár a bicaj, tollaslabda, képregény a könyvtárban.
Cseresznye és vén diófa csalogat, hogy megmásszam.
Zöld pázsiton hempergőzöm, pillangókat kergetek.
Kifürkészek a környéken minden árnyas rejteket.
Majd a strandon, kipirultan, sikoltozva, dalolva,
vízi-csúszdák ördögeként csusszanok a habokba.
Jó, hogy itt vagy, vakáció! Nézd, mindenki ünnepel!
Hisz tudjuk, hogy velünk nyaralsz, szeptemberig itt leszel.

Válasz

Dsida Jenő : A tündér rózsája


Tündér tó tükrén ringatózol.
Reád ömlik az alkonyat.
Míg csónakod csacsogva csobban,
kezed leszirmolt darabokban
egy sárga rózsát tartogat.

Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet -szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.

A Nap király szeme -lehunytán
kihalnak a pompás színek -
Borzasztó a tónak tükre,
hínáros, csúf, iszapos, szürke
és hideg, dermesztő hideg.

Hallgass reám, csónakos tündér,
könyörgés ez a nóta?
Forró kezed számkivetettjeként,
azt a le sápadt, tört rózsát, szegényt,
bele ne ejtsd a tóba!

Válasz

Pinczési Judit: Nyári dal

Egy kislány kék lepkét fogott.
Szebb volt, mint egy szálló madár.
Fénylő szárnyát szétnyitotta,
azt mondta, ő lepkekirály.

"Nem koronámat adom én,
a szabadságért kevés, tudom,
de ha röptömben felkiáltok,
a hangom megül az arcodon."

Lepke táncol a szélben,
a tó ezüst tükör.
Egy kislány játszik a réten,
s az arca tündököl.

Válasz

K. László Szilvia: Nyárköszöntő

Szervusz, kedves Napsugár!
Örülünk, hogy itt a nyár.
Kérlek, süss jó melegen,
pihenhetsz a réteken.
Érleld meg a gabonát,
lombosítsd a sok szép fát,
langyosítsd a vizeket,
melegítsd a szíveket!

*******************************************
Mentovics Éva: Pedagógusnapra

A-tól Zs-ig megismertünk
minden betűt mára,
számokat is tudunk írni
füzetbe, táblára.

Képeskönyvből már egyedül
olvassuk a verset –
azt is tudjuk, ez nem minden,
ez még csak a kezdet.

Vágyunk mindig új tudásra,
jönnek a miértek.
Tanítasz és szeretsz minket,
tudjuk, hogy megérted.

Fáradoztál sokat értünk,
volt öröm és bánat.
Hálás szívvel nyújtjuk Neked
most e virágszálat.

Elsuttogja e kis virág
hajladozva Néked:
Köszönjük a sok új tudást,
ezt a vidám évet!

Válasz

Reviczky Gyula: Pünkösd


Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.


Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.


Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!


Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Válasz

Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!

Válasz

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a butort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
- Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: - Te kölyök! - Aztán:
- No, ne félj, - mondtam csendesen,
s magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Válasz