Petőfi Sándor: A tavaszhoz

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!

Válasz

Garai Gábor : Nők


Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És büntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.
Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.
S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.

Válasz

Arany János: A vígasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Válasz

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

Válasz

Vidor Miklós: Tavaszvárók

A fázó széncinkék között
egy csöpp kéksapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat:
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik,s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kéksapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél ínsége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém! -
úgy ugrált a sok közt, hogy mindig
kibújjon a boly közepén.

Érte szurkoltam messziről,
kívántam, jusson néki több:
ahogy a hírnöknek kijár
tucatnyi csőrtátó között.
Ügyes volt! Megfigyeltem olykor:
míg ketten egymást tépkedik,
jó pillanatban ott terem,
s ő a nevető harmadik.

S ma reggel - dől még kint a hó,
szelektől didereg a kert -
a búcsúfalatot teszem ki:
cinkék, az én időm kitelt!
Nem sikerült együtt kivárnunk,
késik még a tavaszi nap.
Holnap reggel, ha ideszálltok,
csak az üres párkány fogad.

Eltűnt, sehol az óriás.
Kis, kéksapkás hírnök, te tán
jobban tudod: egy hét-e, kettő,
s már be sem kémlelsz ablakán!
Fölragyog a világ, a fákon
kipattognak mind a rügyek,
cinkeszó csattan a sövényen,
választ rá rigó füttyöget.

Dal fogadja itt a tavaszt,
kitáruló, kék szárny az ég,
trillázva, küllős napsugárba
ezernyi hang kiáltja szét,
hogy sosem halnak ki a cinkék,
sem egy-egy óriás barát,
hogy segítsen néktek kivárni
a fényt, a fényt, mely visszaszállt!

16683911_1232798113436389_8434963024697066392_n.jpg

Válasz

Petőfi Sándor: Pacsírtaszót hallok megint

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

Válasz

Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Válasz

Gazdag Erzsi:Mesebolt

Volt egyszer egy mesebolt,
abban minden mese volt.
Fiókjában törpék ültek,
vízilányok hegedültek.
Öreganyók szőttek-fontak,
apró manók táncba fogtak.
Kaszás pók varrt az ablakban,
lidérc ugrált az udvarban.
A lámpában ecet égett.
Az egylábú kettőt lépett.
Cégére egy tündér volt.
...Ilyen volt a mesebolt.


1987. február 9-én hunyt el a magyar ifjúsági író, költő.
Első versét 13 éves korában írta, diákként színésznő szeretett volna lenni. Szombathelyen a neves nyelvész, költő, néprajztudós, Pável Ágoston karolta fel már az elemi iskolában.
1936-ban érettségizett Kőszegen, az 1938-1939-es tanévben a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem Természettudományi Karára iratkozott be. 1970-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár munkatársa.
Fiatalkori barátságot kötött Weöres Sándorral.
Életét Merklin Tímea könyvben (Szép szavak kincstárnoka), Horváth Zoltán pedig dokumentumfilmben (A meseboltos, 2006. 42 perc) dolgozta fel.

16508894_616055035258915_2654643241908387995_n.jpg

Válasz

Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk


Fánkot sütött nagyanyánk... Volt öröm!
Egy üst zsír feketéllett a tüzön.
De amikor kezdett duzzadni a fánk,
Nagyanyó kiált: „Elfogyott a fánk!”
Se fánk – se fánk...

Szaladtam én a szerbe szívesen,
de ott sem volt biz egy sziporka sem...
Holott kezdett már esteledni ránk.
Ott a sok fánk, és nem volt semmi fánk!
Se fánk – se fánk...

Mit csináljunk? Gyomrunk is korgott,
Csak szipogattuk a finom szagot.
Nyálunk kicsordult, fényesült a szánk:
csak hűlt a fánk, és parázslott a fánk...
Se fánk – se fánk...

„Átfutok a szomszédba!” – mondtam én...
„Jaj, úgy röstellem” – húzódott szegény,
és nagyokat zötyögött nagyanyánk:
„Itt egy garmada fánk, és semmi fánk...”
Se fánk – se fánk...

Hát akkor mi legyen a vacsoránk?
Zsíros kenyérhez volt sónk, paprikánk.
Nem oly finom volt, mint valami fánk,
de került másnap jó akáca fánk,
S irral-pirral mégis kisült
az egyszeri-kétszeri fánk.

Farsangi fánkok .jpg

Válasz

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.

Válasz