Thándor Márk: A föld gyermeke

Tükrök potyognak az égből,
áldott, apró cseppek.
Lehullva vizi folyammá lesznek.

Anyjuk a felhő, apjuk a szellő,
egyre több a kicsi tekergő.

Fogocskáznak, kergetőznek,
földre hullva levetkőznek.

Levetkőznek, szeretkeznek,
önkivűlten hemperegnek.

Hemperegnek, elvegyülnek,
a tömegben elmerülnek.

Elmerülnek, s itatnak,
növényeket fakasztnak.

Válasz

József Attila: Anyám


A bögrét két kezébe fogta,

úgy estefelé egy vasárnap

csöndesen elmosolyodott

s ült egy kicsit a félhomályban - -



Kis lábaskában hazahozta

kegyelmeséktől vacsoráját,

lefeküdtünk és eltünődtem,

hogy ők egész fazékkal esznek - -



Anyám volt, apró, korán meghalt,

mert a mosónők korán halnak,

a cipeléstől reszket lábuk

és fejük fáj a vasalástól - -



S mert hegyvidéknek ott a szennyes!

Idegnyugtató felhőjáték

a gőz s levegőváltozásul

a mosónőnek ott a padlás - -



Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke

megtörte, mindig keskenyebb lett -

gondoljátok meg, proletárok - -



A mosástól kicsit meggörnyedt,

én nem tudtam, hogy ifjú asszony,

álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki - -

Válasz

Kányádi Sándor: Április hónapja


Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

Válasz

Gondolatok húsvétra...

Eljött a szép húsvét reggele,
Feltámadásunk édes ünnepe.
Ünneplő ruhákba öltöztek a fák,
Pattognak a rügyek, s virít a virág.
A harang zúgása hirdet ünnepet,
Egy kismadár dalol a zöld rétek felett.
Kellemes húsvéti ünnepeket!

offer_7580.jpg

Válasz

Benedek Elek - Virágvasárnap

Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!
Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
Szakadjon vége a nagy némaságnak,
Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,
Oly régen vágynak!
Ihol közelg. Feje virággal ékes,
Az arca nevetős, a hangja édes.
Bájos, milyennek a szívem kívánta,
Mint egy virágos, nevetős leányka,
Szép kis leányka!
Ihol, már itt, virággal megrakottan,
Hallom a dalt is: fecske száll amottan.
Eresz aljának újra van lakója,
Csörgő patakban kelepel a gólya,
A kedves gólya!
Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,
Vidám dal járja be a nagyvilágot,
Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:
Leszállt a földre szép virágvasárnap,
Legszebb vasárnap!

Válasz

Arany János
"Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!"

Válasz

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetem.

Válasz

Kányádi Sándor: Márciusi versike


Tavaszt csörög a szarka,

tavaszt.

Zöldülni kezd a barna

haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge

határ.

Erőre kap a gyenge

bogár.

Szelídülnek az ordas

szelek.

Barkákat hány a bokros

berek.

Bukfencet vet a játszi

patak.

Már csak a hegyen látni

havat.

Válasz

Kányádi Sándor: Mátyás napi vásár

Nagy vásár volt még
keresztúri vásár,
csizmát venni mikor
odajárt a császár.

Híres volt kivált a
Mátyás-napi vásár,
arra járt el mindig
csizmáért a császár..."

Válasz

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez


Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremnt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.


Kertem nárcisokkal

Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.


Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim

Kiszáradtanak;

Tvaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyelném.


Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét hímtelen,

A mező kisült,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dült.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Válasz