Szerelemdal

Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irigylem
A boldog isteneket.

Kaffka Margit

Válasz

Olyan szép ez a vers a szerelemről az érzelmekről, mint a tavaszi napsütés szeretettel

Válasz

Juhász Gyula
SZERELEM?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Válasz

Februári Óda...
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.

Válasz

Kosztolányi Dezső
Februári Óda

Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyü betegség.
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.
Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet,
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
Ha fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy "meghülök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad.
Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.

Válasz

Várnai Zseni
..............Csak ennyi

Én nem tudok építeni házat,
és nem tudok hidakat verni,
nem tudok ácsolni hajókat,
nem tudok földet bevetni,
nem értek a vas üteméhez,
és nehéz nekem az ásó,
s kohókat izzóra szítani
is nem nekem kijáró,
és sziklát se tudok törni.

Tornyot, a felhőkbe nyúlót,
és gépet, szárnyakon szállót,
acél húsából kígyókat,
és vasszörnyeteget, zihálót,
ó, bizony, én nem kovácsoltam,
s nem tettem semmi merészet,
ki kővel, vassal csatázol,
testvér, úgy csodállak Téged,
s szeretnék dalolni rólad.

De lássátok, reggelre kelve,
oly sok az én szegényes dolgom:
a szobámat tisztára söpröm,
s a kicsinyke ruhákat foldom,
megfőzöm az estéli étket,
puhára vetem az ágyat,
s altatódalt zöngicsélek,
mikor ők aludni vágynak,
és másnap ezt újra kezdem.

Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám kimerni,
az ujjaim között kicsordul
munkám gyümölcse, s utánam
nem marad se jel, se emlék,
se vasutam, se váram,
se hajóm, se hidam, se tornyom.

S kezemfaragta márvány,
se kezemihlette vászon,
egy messze, távoli jövőbe
a nevem nem világol,
csak foldom a kicsi ruhákat,
puhára ágyazok este,
s néha a felhőket nézem,
hogy jönnek, s szállnak messze,
az én hadakozásom csak ennyi.

Válasz

Alvás előtt...
.Esténként - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Válasz

Juhász Gyula - Nóta

Áll a vásár, sokadalom,
Hegyen, völgyön lakodalom.
Nagy halott van a határba,
Üli torát fia, lánya.

Hát cudar, de szép az élet,
Ha tudjátok, szeressétek;
Magam már csak az útfélen
A temetők porát nézem.

A temetők most virulnak,
A halottak nem pirulnak,
Háborút és forradalmat
Itt már többé nem akarnak.

Válasz

Juhász Gyula - Alvás előtt

Esténként - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert.

Válasz

Babits Mihály: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.

Válasz