Sándor Ernő: Adventi hajnal



Alföldön, fákon zúzmara,

adventi hajnal zápora,

ezüst mezők, ezüst világ...

Szobánkban csend és béke van,

karácsonyt vár a kisfiam.



Ezüst mezők, ezüst világ,

ti visszatérő szent csodák,

ó, szép adventi hajnalok!

Lelkemben halkan zengenek

rég elfelejtett énekek.



Ó, szép adventi hajnalok,

Istent dicsérő angyalok,

bús tájon, íme, zeng a szó:

az éjszakának vége már,

megtartó Krisztus erre jár...



Bús tájon íme zeng a szó:

Istennel élni volna jó

az ég alatt, a föld felett,

s üdén, miként a kisfiam,

Jézusra várni boldogan.



Az ég alatt, a föld felett

pusztítva jár a gyűlölet...

Adventi hajnal zápora

e csendes téli reggelen

nyugodj meg fájó lelkemen.



Adventi hajnal zápora,

új boldog élet mámora

ó, hullj reám, ó, hullj reám!

Hozzátok el a nagy csodát


ezüst mezők, ezüst világ!

Válasz

Kun Magdolna: Advent első gyertyalángja

Advent első gyertyalángja legyen ma a béke,
apró gyermekszívek szépreményű éke.
Ráncos, fázós kézfejeknek forró meleg kályha,
szomorú arcocskáknak pihe-puha párna.

Advent első gyertyalángja legyen ma a mosoly,
ott is ahol szívfájdító nyomorúság honol,
hisz az Adventi gyertyákban fellobbanó láng,
koldusra és királyra is mennyei fényt ád.

Válasz

Szuhanics Albert : Katalin napra

Katalinnak viszünk ma virágot,
jellemző rá tisztaság, erény.
Születéskor ki e nevet kapja,
vezérli azt mindig új remény.

Ő igaz nő, tudja is a világ,
mily hűséges, boldog, Katalin,
Odaadó jelleme van neki,
segítene mindig valakin.

Mert Katácska sohasem butácska,
okos ő és szemrevaló ám.
Kati huncut, de lényéből árad,
hogy Katóka jóravaló lány.

Katust nagyon szereti is apus,
dorombol ő, mint egy kiscica.
Szerelméhez hozzábújik féltőn,
ugye fiúk, ilyen Katica?

Ma köszöntjük Katalinok napján,
Katerinát, Ketrint, Katikát,
Családtagunk, rokonunk ő nekünk,
nélkülük nem teljes a világ!

Szomszédunk is Katus néni olykor,
nagy énekes, Cárnő is lehet.
Köszöntöm ma mindegyik Katinkát,
szívemből, ki visel ily nevet!

Válasz

Szuhanics Albert : Erzsébet nap

Az ősz s a tél kapujában
sorban nevek állanak.
Erzsébet fénylő közöttük,
ragyog, mint az őszi nap.

Előtte fák titkos fényben,
rőt levéllel, csillogón,
Mögötte a fehér hó hull,
átlépvén bús őszutón.

Óh, Erzsébet, milyen szép vagy,
mégis szeszélyes valál.
Néha reggel még ősz az úr,
de már tél van délután.

Királynője magyaroknak,
örök emlék ez nekünk.
Ámde neved nem enyészik,
egyik nagy-nagy ünnepünk.

Böbe, Zsóka, Elizabeth,
Liza, Zsike, Bözsike.
Anyánk, húgunk, nejünk neve,
míg nővérünk Erzsike.

Tüzes tekintetű Erzsók,
te hoztál fehér havat.
Mégis forró a te lényed,
s e hó még oly olvatag.

Eliz tudja, Böbe még nem,
hogy milyen a szerelem.
Kívánom, hogy névnapotok
számos, s nagyon szép legyen!

Erzsike, én megköszöntlek,
Böske néni figyelj rám!
Kívánok sok boldogságot,
ezen a szép délután!

Válasz

Arany János: Nem kell dér ...


Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyugalomra készül.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...

Válasz

Weöres Sándor:Ballada a három falevélről

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -
Elröpült három falevél.
- - - - - - - - - - - - - - -
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.
- - - - - - - - - - - - - - -
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?

Válasz

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Válasz

Szabó Lőrinc: Nyár

Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.

föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel!...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?...Tovatüntek...
Magukkal vitték a szemünket!

Válasz

Szabó Lőrinc: Tücsökzene

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

Válasz

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Válasz