Egy anya levele örökbefogadott babájához, amit a kislány esküvője napjáig őrzött.

Amikor Brooke Zugg 18 hónapos volt, az örökbefogadó anyukája írt neki egy levelet, amit csak az esküvője napján adott át neki. Ennél meghatóbb ajándékot nem nagyon tudunk elképzelni.

Hogy még meghatóbb és még eredetibb legyen az ötlet, az anyuka tudta fokozni az élményt: a levelet a saját esküvői ruhájának egy darabjára nyomtatta, így tette abszolút stílszerűvé a nagy napra tartogatott meglepetést.
El sem tudom képzelni, mit érezhetett a menyasszony, én biztos lesírtam volna nagy erőkkel a sminkemet, ha ilyen levelet kapok az esküvőm napján.
Amikor Brooke megkapta ezt az ajándékot a ceremónia előtt, és felolvasta, szem nem maradt szárazon a teremben. Íme a levél, amit akkor, 1994-ben örökbefogadása után, a 18 hónapos baba Brooke-nak írt az anyja.

Drága, szeretett kisbabánk, Brooke!

Ahogy ezt írom neked, épp a kiságyadban alszol édesdeden. 18 hónapos vagy. Szeretnénk, ha tudnád, mennyire szeretünk, és mennyi boldogságot hoztál az életünkbe. Te tettél minket egy igazi, nagyszerű családdá. Te vagy a legdrágább pici lány nekem, Apának, és tüneményes húga vagy Briannek.



Mielőtt Apa és én összeházasodtunk, mindig azt mondogattuk, hogy egy kisfiút és egy kislányt szeretnénk. Amikor még csak randevúztunk, már megbeszéltük, hogy a lányunkat Brooke-nak fogjuk hívni. Te vagy az a Brooke, akiről mindig álmodtunk.

Szeretnénk, ha tudnád, hogy milyen különleges vagy számunkra és milyen nagy öröm, hogy Isten téged választott nekünk, hogy a családunk tagja legyél.

Szeretünk:

Anya és Apa

Forrás: http://www.nlcafe.hu/baba/20150808/orokbefogado-szulo-baba/

Válasz

Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.
A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték?
– Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást?
Erre a Mester így felelt:
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?

Válasz

Ahogy az éjjelek lehűlnek, mindig gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor elhalasztottam, elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár.
Jóvá tenném mit mulasztottam, de nem lehet, mert ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg! Még nem késő, te még megteheted.
Megőszülve is maradj gyermek, mondd meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak, mindennél jobban szeretett.
Az éjjet is nappallá téve óvott téged és vezetett, míg lehetett.
Most vár valahol megfáradtan, nem kér sokat csak keveset.
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót, egy vigasztaló kedveset, talán még lehet.
Amit akkor elfelejtettél, talán még jóvá teheted.
Hát menj, rohanj és simogasd meg, a téged védő két kezet, amíg lehet.
A szíve érted dobogott csak, amíg belebetegedett.
De Ő titkolta nem mutatta, nem mondta el; hogy szenvedett. Csak mosolygott és nevetett.
S ha olykor nagyon elfáradtál, ő hozta vissza kedvedet.
Ő tanított beszélni téged, nyitogatta a szemedet. Mert szeretett, úgy szeretett.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza, az ember másként nem tehet.
És csókold meg amíg nem késő, azt az áldott édes szívet, amíg lehet...

Válasz

Álomváros
Egyszer volt hol nem volt, volt az univerzum egy távoli pontján egy nagyon - nagyon messzi bolygón, egy hatalmas óceán mélyén, volt egy álomváros.
Ebben az álom városban laktak az álomtündérek, akik vigyázták az álmokat. Minden létező lény, teremtmény álmát.
Itt nem csak álmokat őriztek, hanem aki ide eljutott, az megálmodhatta a legszebb álmot magának.
Egy napon, amikor semmi különös nem történt a mese egyik szereplőjének tudomására jutott, hogy van
egy másik lény, aki elvesztette az álmát, és ez az álom most nagyon hiányzott neki.
Azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha neki adná egyik álmát. Aztán rádöbbent, hogy annak a másiknak
saját álomra van szüksége és emlékezett arra, hogy egyszer nagyon régen ő is kapott egy szép álmot
ajándékba. Úgy érezte, most jött el az idő, hogy ezt tovább adja. Így elindult megkeresni azt a helyet,
ahol az álmokat őrzik.
Ment, mendegélt, bejárta a földet, az eget, a tengerek mélyét, de nem talált választ. Akkor szomorúan és fáradtan leült egy magányos fa árnyékába, és elaludt. Az álomtündérek látták igyekezetét és úgy érezték, már eleget vándorolt, és úgy gondolták, hogy az a másik is megérdemli az ajándékot. Így felkeresték. Az álmodó nem értette először, hogy hol is van, de a tündér megnyugtatta. Elmagyarázta neki, hogy amit adni akar, az csak akkor lehetséges, ha képes lesz az álmot, az álom szépségét és varázsos nyugalmát megőrizni.
- Vigyázok rá. - mondta
- Ne feledd, ha csak egy kicsit is rosszra gondolsz, vagy nem őrzöd meg akkor csak egy rémálom lesz,
amit adni tudsz! Ezt nem akarod.
- Nem. Nem rémálmokat akarok adni, csak egy szép álmot, ahol megpihenve erőt gyűjthet, és...
- Akkor tudnod kell - mondta az álom tündér - hogy az álom jó dolog, de a legszebb álmokból lesznek a rémálmok!
- Mit tegyek, hogy ne így legyen?
- Hát csak annyit, hogy a jót adod oda és akkor nem lesz gond.
- Megteszem. - ígérte az álomkereső.
- Már megtetted. - mondta tündér.
Ekkor felébredt és érezte, hogy amit álmodott az igaz. Azóta megpróbált csak jó dolgokat érezni,
gondolni, hogy ne váljon rémálommá az ajándéka soha.

Válasz

Jön a viz ....
Ez a történet rámutat arra hogy mennyire kapzsi az emberi faj .......
Mindig ragaszkodunk az értékeinkhez de nem vesszük igényben a az egészségünk állapotát ,inkább együtt fulladunk a vizben is csakhogy elne veszitsük őket ...
...köszönöm...

Válasz

Ez a történet Coelho:Az alkimista című regényét juttatja eszembe.Köszi Anna és sok csillag!

Előzmény

Válasz

Ez a tanmese megint csak azt erősíti,hogy mennyire tudatlan az emberi faj. :(( Köszi Anna!Sok csillag!!

Előzmény

Válasz

Jön a víz
Egy nap hatalmas esőzések következtében kiöntött a falu mellett kanyargó folyó. Az emberek ijedten csomagolták össze holmijukat, s ki tutajon, ki csónakban próbált menekülni. Az áradás egyre nőtt, már minden víz alatt volt, csak a háztetők s a fák koronái látszottak ki.
Három csónakos evezett a távoli part felé, amikor egy hatalmas hullám mindnyájuk ladikját felborította. Kiváló úszó hírében álltak, mégis úgy tűnt, csak egyikük képes fennmaradni a víz színén.
Ti vagytok a legjobb úszók a faluban, hogyhogy nem birtok fennmaradni? - kiáltott társainak.
Az arannyal teli zsákot rákötöttem a hátamra, nagyon súlyos, de nem tudok megválni tőle, mit sem ér az életem nélküle! - hörögte az első.
- Egy vasládikóban őrzöm a nemesi levelem és a diplomáimat, ha elvesznek, hogyan bizonyítom előkelő mivoltomat? Meg kell mentenem mindenáron! - kiáltott a másik, s egyre fáradtabbnak látszott.
Aki teher nélkül, könnyedén szelte a habokat, hamarosan partot ért, onnét kiáltott vissza:
- Kérlek benneteket, dobjátok el terheteket, s megmenekültök!
De nem hallgattak rá...
Az anyagi lét mulandó értékeihez ragaszkodót megfojtják "kincsei", s nem lesz képes átszelni az élet tengerét.

Válasz

Hát igen... az életed útján ahonnan elindulsz a kitüzött célod felé ,csak az idővel nem számolsz hogy ugyanoda jukadsz ki ahonnan elindultál ,,köszönöm,,

Válasz

RÉGI TÖRTÉNET...

"Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.
A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyre tovább.
Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb, s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.
Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára..."
(Görög Tibor: Csendes szobák - nyitott ablakok c. könyvből)

Válasz