Tudod hogyan lehetsz kevésbé csalódott? Úgy, hogy kevesebb az elvárásod másokkal és az élettel szemben. Egyszerűnek tűnik, de a megvalósítása nem könnyű.
Kezdjük az elmélettel: A csalódás akkor keletkezik, amikor valami bizonyosat elvásunk, ami aztán csak másképp történik.
Pl.:
-valakitől egy bizonyos viselkedést várunk el és ha máshogy viselkedik, csalódottak vagyunk,
- vagy elvárjuk, hogy egy csapat nyerjen és ha az ellenfél nyer, újra csalódunk,
-vagy elvárjuk, hogy megkapjuk azt a munkát és ha más kapja meg, újra csalódást érzünk.

Az a kérdés hát, hogy ki felelős azért, hogy csalódottnak érzem magam?
Az elvárásaim? Vagy az a tény, hogy a valóság másként alakult, mint ahogy szeretném?
Mind a kettő közrejátszik, ezért ha legközelebb valaki csalódást okoz, akkor gondolj bele, hogy ehhez a csalódáshoz te is nagymértékben hozzájárultál az elvárásaid révén.

A másik kérdés, hogy mit könnyebb befolyásolnom? Az elvárásaimat, vagy mások viselkedését?

A tapasztalat azt mutatja, hogy másokat nem lehet megváltoztatni, ezért valószínűleg nagyobb hatalmunk van a saját elvárásaink felett. A tippem: várj el keveset és örülj neki, ha csekély elvárásaidat túlteljesítik.
De hogyan lehet kevesebbet elvárni másoktól? Úgy, ha tisztában vagyun azzal:
- hogy mi mindannyian hibázhatunk, nem vagyunk tökéletesek,
- hogy közülünk a legtöbben szívesen választják a legegyszerűbb utat,
- hogy mindenkinek megvan a maga terhe, amit cipelnie kell,
- és hogy mindannyian valamilyen téren a legjobbat adjuk, akkor is, ha az másoknak nem elég jó.
Vagy ahogy Konrad Adenauer mondta:
"Fogadják el az embereket olyannak, amilyenek. Másmilyenek nincsenek."

Forrás: zeitzumleben.de

Válasz

Várni egy izgalmas dolog ,akkor örülünk ha meg is érkezik amire várunk ,közben éljük az életünk ....

Válasz

Várunk... és közben szépen... lassan eltelik az Életünk...

"Várunk... Az idő múlik... De mi csak várunk...
A pillanat elmúlik és a múlt része lesz... És mi csak várunk...
Várjuk... hogy elmúljon a hideg... hogy elálljon az eső... hogy véget érjen a fárasztó nap... hogy elteljen a hét... hogy hazamehessünk... hogy elmehessünk... hogy egy jobb helyen legyünk... hogy elmúljon az unalom... hogy elmúljon a bánat... hogy megértsük... hogy elfelejtsük... hogy megbocsássunk... hogy megbocsássanak... hogy kisüssön a nap... hogy eljöjjön az igazi... hogy viszont lássuk Őt... hogy eljöjjön a nagy nap...hogy eljöjjön a nagy lehetőség... hogy erősek legyünk... hogy megmerjük tenni... hogy változzanak a dolgok... Várjuk... hogy elkezdődjön... várjuk... hogy elmúljon...
Csak várunk... Mindannyian mást... És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat... óráinkat... perceinket... és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni... Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van... amely mindvégig a kezünkben volt... és közben elillan...
Várunk... és közben szépen... lassan eltelik az Életünk..."
(internet)

Válasz

Miért nem örülsz?

"Nem az a szegénység, ha nincs pénzed, hanem az, ha már semminek nem tudsz örülni. Ha bezárkózol és nem hat meg egy mosoly, ha érdektelenné válik számodra az alkony bíborba öltözött titokzatossága, ha a virágok mellet úgy mész el, hogy nem csodálod meg a hajnali harmatot szirmaikon, ha nem élvezed, hogy van fedél a fejed felett vagy ha haragban állsz a derűvel és nevetést elüldözöd az ajtód elől. Akkor már tényleg baj van. Nem szegény vagy hanem ágrólszakadt."

Kalo Jenő

Válasz

Régen is a szegénységet próbálták palástolni ,nem mindig teljesült egy gyerek kívánsága .....

Válasz

A dunyha

Gorkij gyerekkorában nagyszüleivel lakott egy fedél alatt. Egy alkalommal este megkérdezte tőle nagyapja, jól alszik-e.
- Nagyon hideg van- felelte a kis Maxim.
Az öreg így felelt unokájának:
- Takarózz be alaposan! Az angyalok majd melegen tartanak.
A kisfiú megfogadta nagyapja tanácsát, de pár perc múlva felült az ágyában, és elgondolkodva nézett nagyapjára.
-Mi baj van?- kérdezte őt az öreg.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy kaphatnék e az angyal helyett egy jó meleg dunyhát.

Válasz

Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet..
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is,
az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy, és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi...
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni, egy sír fölött haszontalan.
MEGTANULOD EZT MIND, DE CSAK IDŐVEL...

Válasz

Nem mindig érzékeljük az idő múlását ,ha azt csinálsz amit szeretsz az idő rohan ,nem elég belőle ,a tétlenség az ami számolja minden másod percet ..köszönöm

Válasz

Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem.
Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon... Létezik egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat - attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik...
Michael Ende: Momo

Válasz

A MEGKOPOTT CSERÉPEDÉNY.
/Nagyon megható és tanulságos karácsonyi történet/
Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.
Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört.
Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén.
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

Válasz