VÉGE A NYÁRNAK

Tóth Árpád

Ez már nem nyári alkonyat
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinoszaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókra hajló lomb közül lehull
Egy kora ősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az úton,
És feljajdul a szél.

Amíg az őszi nap melenget,
s te mélán hallgatod a csendet,
szeretnéd eltagadni titkon,
a tél is itt jár már a sarkon.
Ne siránkozz, hogy jobb volt nyáron,
ne élj a múltban mindenáron.
Örülj a mának!

Amíg vannak, akik szeretnek,
van értelme az életednek.
Mindegy, hogy rohannak az évek,
ha érzed melegét egy kéznek.
Még érdemes reggel felkelni,
ha van kinek kenyeret szelni.
Örülj a percnek!

De ha mégis magány a sorsod,
ha a gondot egyedül hordod,
erőt is ad hozzá az élet.
Találd meg mindenben a szépet.
A nap rád is úgy süt, mint másra,
ne gondolj hát az elmúlásra.
Örülj, hogy élhetsz!