Egyszer volt, hol nem volt, valahol nagyon távol, hol ember még gondolatban sem járt, volt egy hatalmas rét.
Ez a rét tele volt illatosabbnál illatosabb, színesebbnél színesebb virággal.
Ám a rét kellős közepén valami egész különös kis növény növekedett. Nem volt másik hozzá fogható kis virág az egész réten, de talán még a világon se. Szára gyönyörű zöld, kecses, levele keskeny, és a szirmai… A szirom talán a világ összes színét magába foglalta. Az illata olyan csábító, oly kellemes, hogy nem volt olyan méhecske, amelyik meg ne részegült volna tőle.
Ám hiába a különlegesség, hiába a szépség, a kis virág nagyon szerény volt. Nem gondolta, hogy szebb, illatosabb vagy figyelemreméltóbb lenne a rét bármelyik más virágától.
A mi kis virágunk nem is sejtette, hogy ő bizony egy nagyon különleges kis növény.
Mert nem véletlenül volt ő ott, hol ember nem jár, nem véletlenül volt ő színpompásabb, mint bármi más ezen a Földön.
Ennek a kis virágnak nagyon fontos feladata volt a világban. Ő volt az a kis virág, ki eső után pompás színével az eget áthidalta, ki mosolyt csalt az emberi arcokra, ki a gyerekeket kacajra fakasztotta, ki az időseket megkönnyeztette, ki a világot próbálta szebbé és színesebbé tenni, még ha csak egy rövid időre is.
Ő volt a Szivárvány Virág.
Ő, ki mit sem sejtve csodálatos képességéről, szélben hajladozva, a világra mosolyogva, boldogan éldegélt egy hatalmas rét kellős közepén.
Ha nem hiszed a mesém, lesd meg a szivárványt, kövesd az útját, s talán megtalálod a mi kis csodavirágunkat.
Kapcsolódó hírek:
Szabó Pál: Nőnapi köszöntő