Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
Hegyi Gáborné
Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
Szinte hallom csendes lélegzetét.
A változás örök lüktetését
fényben, színekben, harmóniában.
Lelke van... Érzem. Türelemre int.
Csak csendben... még tart a téli álom.
Madár piheg a még csupasz ágon,
ébredő nap felhőkön átkacsint.
Lelke van... Történet kéreg alatt,
mit őriz háncs, elhalt sejtek,
mit a vén idő a törzsbe rejtett.
Évgyűrűk. A mű, életrajzolat.
Lelke van... Őriz titkot, sebeket.
Göcsörtös kín rejti mi bántja.
A szél tanúja, világgá kiáltja
a viharokat, néma könnyeket.
Lelke van... Mélyre nyúlnak gyökerek,
kapaszkodik, küzd az elemekkel.
Oly büszke, mégis meghajlik, ha kell.
Oxigént sóhajt, másnak életet.
Lelke van... Óvna szelídet s vadat,
bújtatnak az ágak s lombkorona.
Susog levelek elfedőzaja,
őriz halálhörgést, sikolyokat.
Lelke van... Az őszi lombhullásban,
nyári szomjúságban, rideg télben.
Magoncot nevel az ébredésben,
s boldog a tavaszi virágzásban.
Lelke van... Megérint, amit érzek.
Nincs hamis, csak az őszinte vonzás.
Tiszta, mint az itt fakadó forrás.
Nincs varázslat, csak maga az élet.
Tudom, hogy az erdőnek lelke van.
Szinte hallom csendes lélegzetét.
A változás örök lüktetését
fényben, színekben, harmóniában .
Kommentáld!