Patrik, aki az Úr 280. esztendeje táján született, egy alkalommal Krisztus kínszenvedésérõl prédikált a skót királynak. Vele szemben állt, kezében támasztékul botot tartva, melyet akaratlanul a király lábára helyezett, és hegyével átdöfte azt. A király abban a hiszemben, hogy a szent püspök szántszándékkal tette, s hogy õ maga Krisztus hitére másképp nem térhet, csak ha Krisztusért hozzá hasonlóan szenved, békésen tûrt. A szent végre észrevette ezt és elámult, s a királyt imáival meggyógyította. Azt is elérte, hogy az egész országban nem élhetett többé mérges állat. De nemcsak ezt érte el, hanem azt is, hogy ezen a vidéken, mint mondják, még a fa meg a bõr is ellenmérgek.

Egy ember a szomszédjától birkát lopott és meg is ette. A szent férfiú már többször követelte, hogy a tolvaj, bárki is legyen az, térítse meg a kárt, mégsem állt elõ senki. Egyszer, midõn az egész nép összegyûlt a templomban, Jézus Krisztus erejével megparancsolta, hogy akinek a gyomrába bement a birka, az mindnyájuk színe elõtt bégessen. Úgy is történt, és a vétkes bûnbánatot tartott, a többiek pedig óvakodtak a lopástól.

Szokása volt, hogy minden kereszt elõtt, amit látott, áhítatos tisztelettel megállt. De egyszer egy szép és nagy kereszt mellett úgy ment el, hogy meg sem látta. Társai figyelmeztetésére, hogy miért is nem vette észre és hajtotta meg magát, imával tudakolta az Úrtól, kié a kereszt. Ekkor hangot hallott a föld alól: „Nem látod, hogy én, akit ide temettek, pogány vagyok és méltatlan a kereszt jelére?” Mire a keresztet elvitette onnan.

Amikor Szent Patrik Írország földjén hirdette az igét, de fáradozása igen kevés gyümölcsöt hozott, kérte az Urat, hogy valami jelet mutasson, amitõl megrettenve a pogányok bûnbánatot tartanának. Az Úr parancsára tehát egy bizonyos helyen botjával egy nagy kört rajzolt, és íme, megnyílt a föld a kör belsejében, és egy mélységes mély verem tárult elõ. Megvilágosodott Szent Patrik elõtt, hogy az ott a purgatórium egyik része, melybe ha valaki alábocsátkozik, további vezeklésre nincs szüksége, s bûneiért nem kell még egyszer szenvednie a tisztítótûzben. Többen nem tértek azonban meg onnan, és akik megtértek, azoknak is reggeltõl másnap reggelig odalent kellett maradniuk. Sokan alászálltak már, akik soha többé nem tértek vissza. Patrik halála után hosszú idõ elmúltával egy Miklós nevû nemesember, aki sok gonoszságot követett el, bûneit megbánva Szent Patrik purgatóriumát kívánta kiállni. Ennek elõtte a többiekhez hasonlóan tizenöt napi böjttel sanyargatta magát, majd miután a kulccsal, amelyet valamelyik apátság õrzött, fölnyitották az ajtót, aláereszkedett a barlangba, és a falában egy ajtóra bukkant. Az ajtón át egy kápolnába jutott, ahol fehérbe öltözött szerzetesek jelentek meg és zsolozsmát mondtak. Intették Miklóst, hogy legyen állhatatos, mert ördögi kísértetek sokasága fogja megkörnyékezni. Amikor tudakolta, hogy milyen szerrel élhetne ellenük, így válaszoltak: „Amint úgy érzed, hogy gyötörnek, rögtön kiálts fel és mondd: »Jézus Krisztus, az Élõ Isten Fia, irgalmazz nekem, bûnösnek!«” Alighogy az említett férfiak visszavonultak, máris elõtûntek az ördögök, és hogy visszaforduljon és engedelmeskedjék nekik, elõször ígéretekkel csalogatták, azt állítván, hogy majd õk megoltalmazzák, és sértetlenül hazakísérik. Hanem amikor egyáltalán nem hajlott a szavukra, nyomban különbözõ fenevadak üvöltését és bömbölését hallotta, mintha az elemek megháborodtak volna. Irtózatos félelmében reszketni kezdett, és rögtön felkiáltott: Jézus Krisztus, az Élõ Isten Fia, irgalmazz nekem, bûnösnek!” – Mire azon nyomban elült a fenevadak rémítõ zenebonája.

Továbbvezették, s egy másik helyen egy sereg ördögöt talált, akik azt mondták neki: „Azt hiszed, megszabadulhatsz kezeink közül? Dehogyis! Hiszen csak most kezdünk igazán kínozni és gyötörni.” És íme, hatalmas és félelmetes tûz lobbant fel, és ismét szóltak hozzá az ördögök: „Ha nem állsz kötélnek, tûzbe vetünk és megégetünk!” Amikor szembeszállt velük, megragadták, és a rettenetes lángok közé dobták. Ahogy ott szenvedett, mindjárt fölkiáltott: „Jézus Krisztus” stb., és a tûz legott elenyészett.

Ismét újabb helyre jutva látta, hogy élõ emberek égnek a tûzben, míg az ördögök korbácsaik izzó vasával martak a húsukba. Mások hason fekve a földet harapdálták kínjukban, és kiáltoztak: „Könyörülj, könyörülj!”, de az ördögök csak annál vadabbul korbácsolták õket. Mások tagjait kígyók marcangolták, varangyos fajzatok pedig fullánkjaikkal tépték ki zsigereiket. Miklóst pedig, hogy nem akart engedni nekik, ugyanabba a tûzbe és szenvedések közé hajították, és ugyanazon vasakkal és szenvedésekkel korbácsolták.

Innen egy olyan helyre ragadták, ahol az emberek serpenyõben sültek, és egy óriási, izzó fémkampókkal teli kerékrõl emberek függtek, ki ezen, ki azon a tagján felakasztva. A kerék olyan gyorsan forgott, hogy tüzes gömbhöz volt hasonlatos.

Ezután egy tágas épületet látott, ahol számos veremben olvadt fém fortyogott, s ki egyik, ki mindkét lábával, ki térdig, ki hasig, ki mellig, ki nyakig, ki pedig egészen a szeméig benne állt. Miklós pedig, míg mindezen átment, Isten nevét hívta segítségül.

Továbbhaladva meglátott egy igen széles vermet, melybõl szörnyû füst és dögletes bûz áradt, és az emberek úgy jöttek ki belõle, mint a parázsként izzó vas. De az ördögök visszataszigálták õket, és így szóltak Miklóshoz: „A hely, amit látsz, maga a pokol; itt lakik urunk, Belzebub. Ebbe a verembe vetünk azért téged is, ha vonakodsz engedni nekünk. Ha aztán belezuhantál, többé nem lesz hatalom, ami kisegítsen.” Miklós azonban figyelemre sem méltatta õket, ezért fölkapták, és az említett verembe dobták, ahol olyan eleven fájdalom nyelte el, hogy kis híján megfeledkezett arról, hogy az Úr nevét hívja segítségül. Amikor végre föleszmélt, egy hang sem jött ki a torkán, így csak szívében kiálthatta: „Jézus Krisztus” stb., és rögtön sértetlenül kijött onnét, az egész ördögsereg pedig legyõzötten elenyészett.

Továbbmenve egy másik helyen egy hidat látott, amin át kellett kelnie. A híd azonban igen keskeny volt és síkos, csúszós, mint a jég, alatta pedig egy roppant, kénes tûzfolyó hömpölygött. Amikor már minden reményét elvesztette, hogy valaha a túlsó partra jut, eszébe jutott az ige, amely annyi veszedelembõl kimentette õt, és bizalommal lépett a hídhoz. Fél lábával rálépett, és elkezdte: „Jézus Krisztus” stb. Hatalmas kiáltozás támadt, ami annyira megrémítette, hogy majdnem alászédült, de a szokásos fohászt elmondta és megmenekült. Másik lábával is föllépett, és megismételte ugyanazon szavakat, s minden lépésnél ugyanúgy fohászkodva, biztonságosan átkelt. A túlsó parton egy kies rétre érkezett, amely százféle virág csodálatos édességével illatozott, s íme, gyönyörû két szál ifjú tûnt elébe. Egy mesésen tündöklõ, sok aranytól meg drágakõtõl csillogó városhoz vezették, melynek kapuja csodálatos illatot lehelt. Ez annyira felüdítette Miklóst, mintha fájdalmat és bûzt nem is érzett volna. Azt mondták neki, hogy ez a város maga a Paradicsom. Õ szeretett volna belépni, de az említett ifjak figyelmeztették, hogy elõbb vissza kell térnie övéihez, méghozzá ugyanazon az úton, amelyen érkezett. Az ördögök már nem lehetnek ártalmára, mondták, sõt, láttára hanyatt-homlok menekülnek majd. Harminc nap múlva pedig békében elnyugszik, s akkor ez a város örök idõkre polgárává fogadja. Ezek után Miklós fölfelé indult, és végül visszaérkezett a bejárathoz, ahonnan aláereszkedett. Mindenkinek mindent elmesélt, ami vele történt, és harminc nap múltán boldogan elnyugodott az Úrban.

fordította: Vassányi Miklós