Richard Eberhart: Túltenni a fákon
Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem.
Mind
Legalább olyan százéves-természetű, és
Huszonöt métert markolnak a levegőbe a
partról.
Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a
hó
Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti
őket,
Földre rántja nagy karjukat; olykor
csöndesen állnak,
Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És
élőbbek,
Mint a mi megszemélyesített természetünk.
Mi: változunk. De ők mintha így szólnának:
Állok,
És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,
Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt
le.
Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a
jég, hogy
Vált az év; rendíthetetlenek; de az a
fenyőillat
Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,
Milyen árnyaltan élnek évet és napot,
Ahogy felülemelkedést sugallnak.
Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.
Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,
Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,
És ha a jelenkor bőséges harcaiban
Meghal egy-egy fiatalember, azzal is
Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort
Megéltek már e földön. Ember-feletti
Igazság címertanát tartják a magasba.
És viszontlátjuk bennük vágyainkat:
Az állandóságot! mely legföljebb övék
- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.
Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak
ölni,
Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké
Azt a tökéletességet hordják, melyet mi
csak
Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.
Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is
miért.
Ford.: Tandori Dezső
Kapcsolódó hírek:
Szabó Lőrinc verse
A Magyar Kultúra napja
Petőfi Sándor
Kányádi Sándor: Novemberi szél