Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág

 

Csilingel a kis gyöngyvirág.

  Fehér a ruhája,

  meghívja a virágokat

  tavaszesti bálra.  

 

Öltözködik az orgona,

  lila a ruhája,

  kivirít a kankalin, a

  szegfű és a mályva.  

  A vadrózsa rájuk nevet,  

bolondos a kedve,

  a rigó is füttyent egyet:

  hej, mi lesz itt este!

    

Táncra perdül a sok virág,

  illat száll a légben,  

őrt állnak a gesztenyefák,

  illemtudón, szépen.

  

A szellő is megfürdik a

  virágillatárban,

  s arra ébredünk fel reggel:  

napsugaras nyár van. 

 

 

Végh György: Virághozó április

 

Elmúlt a tél, itt a tavasz,

  minden bokor újra éled,

  a földből a virágokat  

előhúzzák a tündérek.

    

Április is segít nekik,  

megáll minden kicsi fánál-

  virágot tűz mindenhová:  

tavasz van ott, merre járt már.

    

Virágot hint a friss szélbe,

  száll a színek zivatarja-  

s merre elmegy, a kopár föld  

virágoktól tarkabarka. 

 

  

Mentovics Éva: Tavasztündér

 

Varázspálcám suhogása

  felkelti a vidéket.

  A tél végi utazásra 

  barátaim kísérnek.  

  Varázsigém hatalmával   

elaltatom a telet.

  Faágakra rásuhintva   

ébresztem a rügyeket.

  

  Virág nyílik ahol járok, 

  ágak végén tipegek.

  Tündérszárnyam nyomában már 

  ott virít a kikelet. 

    

Zelk Zoltán: Hóvirág

 

Jó hogy látlak hóvirág,

  megkérdezem tőled,

  mi hírt hoztál, mit üzensz

  erdőnek, mezőnek?

    

Szedd a szárnyad szaporán

  vidd a hírt madárka,

  útrakelt már a tavasz,

  itt lesz nemsokára. 

    

Osvát Erzsébet Április

 

Ejnye, de kényes  

és mily szeszélyes  

ez a negyedik fia az évnek!  

Tudod, ugye, hogy ki ő?

  Április, a csínytevő  

Űzi veled a sok tréfát:

  jégesőt hoz,

  havat hint rád,

  majd küld szilaj szeleket,

  záporzuhanyt,  

meleget...

  És ha látja a hamis,

  fondorlatos április,  

hogy ernyőt tartsz,

  ha jön a zápor,   

hócsizmát rántsz  

havazáskor,  

szelek ellen  

elbújsz menten -

  akkor dúl-fúl

  a betyár,

  dérrel-durral továbbáll.

 
 

Radnóti Miklós: Március

 

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

  vidám, kamaszfiús

  szellőkkel jár a fák alatt

  s zajong a március.  

A fázós rügy nem bújt ki még,

  hálót se sző a pók,  

de futnak már a kiscsibék,

  sárgás aranygolyók.  

Andók Veronika: Tavasz van

 

Cseppen a jégcsap, olvad a hó,

Csupa sár dombon nincs takaró.

Hófehér csokrok bújnak elő,

Belezendül a vén tölgyerdő.

 

Kis cinege szólal: Nyitnikék!

Ibolya nyitja is kék szemét.

Hazatér lassan minden madár,

Fészkénél újra párra talál.

 

Kacag a gerle, nevet a nap,

Fák ezer virágot bontanak.

Tulipán kelyhén méhike zúg,

Füvekkel fut a kis gyalogút.

 

Leveles ágról lila virág

Sóhajtja szélbe szép illatát,

Barik születnek földre, égre;

Tavasz van, Tavasz, végre, végre!

 

 

Kányádi Sándor: Április hónapja

 

Bolondos egy hónap 

  április hónapja,   

hol kalap a fején, 

  hol báránybőr sapka. 

   

  Hiába próbálnád   

kilesni a kedvét, 

  túljár az eszeden, 

  mire észrevennéd. 

    

Köpenyegbe burkol, 

  ingujjra vetkőztet: 

  mutatja a tavaszt   

hol nyárnak, hol ősznek. 

    

Búsnak teszi magát, 

  szeme könnyben ázik, 

  mindegyre lehunyja   

sűrű szempilláit.   

  

Aztán gondol egyet, 

  fülig fut a szája, 

  s ránevet a fényben 

  hunyorgó világra.

 

 

J. W. Goethe: Március

 

Havazott újra, mert még 

  nincs itt az ideje, 

  hogy szemünket színes rét 

  örömmel töltse be. 

   

  Ez a tavasz ravasz még 

  s a langyos fényözön: 

  a fecske is becsap még, 

  a fecske is becsap még. 

  Miért? Egymaga jön!   

  Élvezzelek magamban, 

  korai napsugár? 

  Ha velem a galambom, 

  ha velem a galambom, 

  azonnal itt a nyár. 

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Detlev von Liliencron: Március

 

Gyors árnyakkal szaladnak a felhők, 

kék párában állnak messzi erdők.

 

  Darvak húznak az égre barázdát, 

útjukat krúgatva magyarázzák.

 

  Zengő rajban pacsirtacsapat száll, 

mindenütt lármázik a tavasz már.

 

  Szalagod, lány, vígan leng a szélben, 

rövid öröm álma száll a réten.

 

Rövid öröm szállt - oly messzi! égi!

Nyúltam érte, nem tudtam elérni.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Kacsó Sándor: Áprilisi zimankóban

 

Be kár, hogy a szél nem gólya,

Akkor leszállna a tóba,

Káka között lesne békát

S nem űzné e gonosz tréfát.

 

Be kár, hogy a hó nem fecske,

Eresz alatt csicseregne,

A fiának hozna férget

S nem didergőt vén legénynek.

 

Egy fecske még nem a tavasz,

És egyetlen gólya sem az,

De egy gólya meg egy fecske

Hírmondónak elég lenne.

 

Hírmondónak, hogy csak várjam

Meg még ezt a tavaszt bátran.

Lesz még virág egy-két kertben,

Mit nekem kell elültetnem.

 

 

Gárdonyi Géza: Március

 

  A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,   

felszívta a nap, meg beitta a föld.   

Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab, 

  mely a fehér király palástjából szakadt. 

  A partokon immár kizsendül a zöld. 

**

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön: 

  ez az elment télnek nedves lábnyoma, 

  s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön: 

  a megjött kékszemű tavasz lábanyoma. 

**

  Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,   

mennyire vártam már megjöveteledet! 

  Vártam már a télen, kályhám előtt ülve, 

  belemélázva a parázsló tűzbe. 

**

  Vártam reggelenkint, mikor ablakomról 

  leolvasztotta a nap a jégvirágot, 

  és a házereszről lecsüngő jégrojtból 

  egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.   

**

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet! 

  Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!   

Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!   

Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat! 

**

  Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon   

sárgán ragyog a nap melegöntő képe. 

  Megébred az élet az egész határon. 

**

A beteg Könczölné, ez is idekint van: 

  kihozatta magát a napos udvarra.   

A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan, 

  behúnyt szemmel tartván orcáját a napba. 

**

  Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e? 

  Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe. 

**

  Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség! 

  Világ világító, éltető melegség!   

Nem csodálom, hogy a régiek imádtak, 

  hiszen édesanyja te vagy e világnak! 

  Mikor fölemeled tündöklő orcádat,   

az élet fölserken, megpezsdül, megárad, 

  s a harmatos zöldben zeng a madárének. 

  Láttadra öröm és bizalom az élet. 

  Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása, 

  ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára, 

  porszemre és hegyre, harmatra, folyamra, 

  Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja! 

**

  S ahogy így megállva imádom a napot, 

  azokra gondolok, kik szintén imádták. 

  Micsoda más lelkek, micsoda más papok,   

kik a napkeltét a ligetekben várták, 

  virágos ligetben, szent zádogfák alatt,   

s amikor a hajnal bíbora felhasadt, 

  s a nagy aranydeszkák az égre villantak,   

magyarul kiáltják a szent szót a napnak.   

**