Petőfi Sándor:

A gólya

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt

Leginkább kedveli,

Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka

Tolla kedvelteti.

Kit én választottam, a dal-mesterséghez

Nem ért az a madár.

S egyszerű, mint magam... félig feketében,

Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Tán ezért szeretem annyira, mert vele

Együtt növekedtem;

Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor

Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket.

Komoly fiú valék.

Míg társim a hazatérő tehéncsordát

Estenként kergeték:

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat,

S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló

Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran

Fordult meg fejembe':

Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,

Szárnyakkal teremtve?

Csak a messzeséget járhatni meg lábbal

S nem a magasságot;

Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én

A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem

Sorsáért a napot,

A föld fejére ő tesz világosságból

Szőtt arany kalapot.

De fájt, hogy estenkén megszúrják... mert hiszen

Foly keblébül a vér;

Gondolám: hát így van? hát aki világít,

Ilyen jutalmat nyér? - -

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,

Mint anya jön elé,

Aki fiainak számára kosarát

Gyümölccsel terhelé.

Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,

Ha gyümölcsöt hozott:

Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,

A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,

Midőn távozának;

Miként most eltűnő ifjuságom után,

Ugy néztem utánok,

S milyen bús látvány volt a házak tetején

A sok üres fészek,

Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,

Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fehér hó-subáját

A föld levetette,

S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát

Ölté föl helyette:

Akkor az én lelkem is felöltözék új,

Ünnepi ruhába,

S gólya-várni néha elballagtam egész

A szomszéd határba. -

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy

Ifju lett a gyermek:

Talpam alatt égett a föld, nekiesem,

És paripán termek,

S megeresztett kantárszárral vágtaték ki

A puszták terére...

Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy

Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat

Igazán szabadnak,

Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,

Nem korlátoztatnak,

Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint

Fenyegető rémek,

A csörgő patakot hányva-vetve, mintha

Láncot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!

Vannak szépségei,

De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,

Sürű fátyol fedi;

Jó ismerősei, barátai előtt

Leteszi fátyolát,

S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert

Tündérkisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam

Tüzes paripámon,

S midőn már ott jártam, ahol fizetésért

Sincs emberi lábnyom:

Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.

Egy futó pillanat

A tóra mellettem, s benne kit látok meg?

Gólya barátomat.

Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk

A puszta legmélyén,

Ő a víz fenekét, én a délibábot

Hosszasan szemlélvén.

Igy töltöttem vele gyermekségemet és

Ifjuságom javát,

Azért kedvelem, bár se' tolla nem ragyog,

Se' szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és úgy tekintem én

A gólyamadarat,

Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott

Szebb korból fönnmaradt.

Megérkezésedet még mostan is minden

Esztendőben várom,

S kivánok szerencsés útat, ha távozol,

Legrégibb barátom!

Szalonta, 1847. június 1 - 10.