Nem kívánt barátok

Észreveszed, hogy nagyon akarja, mindent bedob a cél érdekében, de benned ellenkező érzéseket kelt a barátkozni akarása. A félresikerült barátságokról.

Amikor valakinek úgy istenigazából a közelébe, sőt a bizalmába próbálunk férkőzni, és távolságtartóan lepattint, oda a becsület. Haverkodnánk, bratyiznánk boldogan, de a pórusain is kipárolog az illetőnek, hogy köszöni, nem kér a közeledésünkből, hiába szakadunk meg jobbnál jobb poénokkal, úri gesztusokkal, nyájas szóval vagy csüngő érdeklődéssel, a napnál is világosabb, hogy ebből bizony nem lesz baráti aranyfonál – de még tán a felebaráti szeretetre se futja a munícióból. Ennél csak egy árnyalattal kínosabb, amikor a saját seggfejségünkkel szembesülünk hasonló forgatókönyv alapján, magyarán ha fordítva esik meg a fent említett. Mi pöcköljük odébb a felénk lelkesen közeledőt, és mi bújunk ki a legócskább kifogásokkal bármiféle párbeszéd, közös szabadidős program, az úgynevezett ismerkedés fázisai satöbbi alól. Tényleg ekkora teher az ellenszenv?

De még mekkora. És nem nehéz úgy érezni: nincs mit tenni, ez sajnos mélyebben van kódolva odabent. Ahogy a szerelmes közeledést vagy a csábító szándékot, ugyanilyen pontosan kiszagoljuk, ha valaki szorosabbra fűzné a cimboraságot velünk, de minden jó szándékunk ellenére is tiltakoznak a zsigereink, és pár udvarias formulánál és izzadságszagú rőlködésnél nem tudunk kipréselni többet. Nem jön őszintén az érdeklődés, na. Ki serényebben, ki kevésbé igyekszik, hogy ezek a nyamvadt belső sorompók valahogy felnyíljanak, hátha tényleg egy csodálatos barátság kezdete, ami velünk történik… de a márcos mosolyunk mögött egyre ott lüktet a taszítás, és hiába várjuk, hogy mi magunk is őszintén fogjuk szomjazni a másik társaságát, nem és nem.

Kezdetben nem is olyan zavaró ez. Ott lebzsel körülöttünk az a kedves alak, mindig van egy jó szava, ide hív, oda invitál, SMS-eket írogat, cseveg mindenféléről – semmi kivetnivalót nem látunk ebben. Aztán a szimpla haverság keretei foszlásnak indulnak, a mi árnyékunk egyre intenzívebben ólálkodik körülöttünk, és egyre nagyobb a tétje minden visszautasításnak, sőt egyre sértőbbnek tetszik a részünkről az óvatos távolságtartás. A lelkiismeret se hagy nyugodni: tényleg ennyire sznobok lennénk?, tényleg leesne a karikagyűrű az ujjunkról, ha őt kéne hallgatni egész este, legyen az mégoly unalmas vagy bicskanyitogató is?, tényleg nem bírjuk megadni magunkat a másik kitartó kíváncsiságának? Hiszen valamit csak lát bennünk az illető, ha ennyit fektet abba, hogy köztünk bizalmas kapcsolat, igazi kebelbarátság szövődjön…

Szégyen ide vagy oda, lassan elérünk addig a pontig, amikor már kezd terhes lenni az új szereplő és minden nyájas gesztusa. Magunknak is pirulva valljuk be, de idegesít, sőt bosszant (hogy az ő kitartása vagy a saját parasztságunk, szinte már mindegy). Menekülünk előle. Szabadulnánk bármi áron, de nem vagyunk elég tökösek ahhoz, hogy őszintén színt valljunk, udvariasságra, tapintatra, mindenféle nemes erényre hivatkozva próbáljuk legalább a látszatát fenntartani annak, hogy az érdeklődés kölcsönös (holott a napnál világosabb, hogy mi magunktól alig feccölünk valamit az egészbe). Az ember az évek során alaposan felvérteződik, hogy félrecsúszott szerelmi attakokat stílusosan hárítson, de a barátkozás dimenzióiban mintha nem lenne elég eszköz a palettán – csak halvány óvodáskori foszlányok rémlenek, de a "nem vagy a barátom", vagy a "nekem X a legjobb barátnőm" típusú egyenes beszédet ebben az életkorban azért csak illenék valami elegánsabbra cserélni. De jobbára csak a sunyítás meg az olcsó színjáték marad.



Vagy az idő segít megoldani az ilyen típusú kényelmetlenséget, és az aktívabb fél belátja, ideje nálunk érdemesebb lelki társ után nézni, vagy előbb-utóbb asztalt borít, és számon kéri, miért is nem vagyunk képesek legalább egyszer magunktól felhívni, miért nem szólunk neki, ha baráti összejövetel van nálunk, és miért a netről értesül arról, hogy másokkal húztunk el nyaralni. Utóbbi eset minden kényessége ellenére is csak előrébb vihet: ha sikerül korrekt és vállalható kismonológba rendezni a mondandónkat, mázsányi tehertől szabadul meg a lélek, de az őszinte kitárulkozás, egyáltalán: a konfliktus jelenléte vagy végleg elvarrja a szálakat, vagy összekovácsol. Csak rajtunk múlik – egy kiadós veszekedés csodákra képes.