Meglátott az utcán egy reszkető, hajléktalan nőt!

Olvasd el, hogy mit tett ezután a fiatal lány!

A következő Facebook bejegyzés szíven ütötte az internetes közösséget.

Érdemes elolvasni, és továbbadni, hiszen mindannyiunk számára tanulságos lehet.

Elmentem a Chicago Bears meccsére. 32 dollárt költöttem vonatjegyre, 200 dollárt arra, hogy bejuthassak a mérkőzésre, 7 dollár volt egy hot dog, majd utána 41 dollár ment egy italozásra a meccs után a kocsmában a szerelmemmel és a barátainkkal. Ezen az estén ennyit pénzt költöttem el, mindezt azért, hogy jól szórakozhassak. Most viszont van egy kis bűntudatom. Sokkal több pénzem volt, mint amennyire valóban szükségem lett volna. Sőt, tízszer több pénzt költöttem el ezen az estén, mint az, akinek alig jut kenyérre pár cent.

Azon az estén -1 Celsius fok volt odakint, így rétegesen öltöztem, hogy nehogy odafagyjak a lelátón. Vastag, meleg kabátban, új bundás, csizmában, vastag, hőszigetelt nadrágban, meleg sálban, sapkában és kesztyűben szurkoltam a csapatnak. A meccs után a kocsmában sok mindent le kellett vetnem magamról, mert meleg volt bent. A pár pohár ital rendesen kimelegített, így a ruháim nagyrészét egy zacskóba tettem, és csak a kabátomat vettem fel, mert úgy is pár percnyire volt csak a vasútállomás, gondoltam nem fázok meg addig.

Ahogy haladtam az utcán, befordultam az egyik sarkon, ahol egy hajléktalan nővel találkoztam, aki összegörnyedve, próbálta melegen tartani magát. A párom, és a barátaink nem álltak meg, azt mondták sietni kell, mert hanem lekéssük a vonatot, és ha elmegy, sokat kell várni a következő járatig. Nagyon meglepődtem, hogy milyen szívtelenek, mert engem valami megfogott ebben a nőben. Odaszóltam a páromnak, hogy várjanak egy kicsit. Mikor a nő közelébe értem, megláttam a kezében egy kartonlapra felírt szöveget: Kérem, segítsen pár meleg, téli holmival, csizmával . Ez az egy mondat állt rajta.

Tudtam, hogy őrültség, de arra gondoltam, hogy mi lenne, ha odaadnám a kedvenc csizmámat, és én zokniba mennék az állomásig. A lábméretünk teljesen megegyezett az enyémmel, és a blúzméretem is. Az ő csizmája már régi és kopott volt, az enyém új, meleg és vízálló. Hirtelen átnyújtottam neki a zacskót, amiben a cuccaim voltak, és megmondtam neki, hogy a csizmámat is odaadom.

Ezután a nő felállt, és sírni kezdett. Én lehúztam a csizmámat, és átnyújtottam. Azt mondta, hogy ez a legszebb csizma, amit életében látott. Úgy láttam, hogy szinte egyidősek vagyunk. A lelkemben melegséget éreztem, aztán búcsút intettem. Ekkor utánam szólt, és azt mondta, hogy nem szeretné, ha miatta megfázna a lábam, és felajánlotta az ő csizmáját. Ez a nő adott valamit, miközben semmije sem volt. Elfogadtam, abba mentem hazáig.

 Amynek hívták, és azóta is gondolok rá. Szerintem mindig segítenünk kell az elesetteknek, hiszen másképp nem sokat ér a pénzünk, az életünk.”