Az ENSZ közgyűlése 1991-ben nyilvánította október 1-jét AZ IDŐSEK VILÁGNAPJÁ - vá. Fontolgattam magamban, hogy miért is eshetett októberre ennek az ünnepnek a jelölése, megünneplése. Talán, mert az emberes évekhez az emberes hónap illik legjobban!

Hasonlíthatjuk az életünket a négy évszakhoz, a napszakokhoz, de talán a legszebben mégis, egy fa szimbolizálja. Először még kis magonc, cseperedve csemete, majd sudár lesz a termete, tele lesz zöld levelekkel, rügyekkel, virágba borul, termést hoz, lehullajtja a sárguló leveleit, majd téli álmot alszik. Mi most hol is tartunk? A levélhullajtásnál, ami ősszel történik.

Ősz van a természetben, és ősz van az életutunkban is. Minden évszaknak, és ugyanúgy minden évnek megvan a maga saját csodája, csak észre kell vennünk, oda kell rá figyelnünk! Az ősz gyönyörű! Még bőven simogat minket a napsugár. Ilyenkor csodálatos színben tündököl a természet. Gazdagon bánik ecsetjével, csak úgy tobzódnak a bíborra, cinóberre, kárminra, okkersárgára, rozsda-bronz barnára, narancsra, rőtes-vörhenyesre festett bokrok, fakoronák, és a színes falevelek zizzenve, forogva-pörögve hullanak le. Ebben az időszakban van a betakarítás is, így az ősz kosara tele van a beérett gyümölcsökkel, a mogyoróval, a mandulával és a dióval. Ízük, zamatuk az egész év ízét, zamatát, illatát sejteti magában. Ha belegondolunk a mi életünk is erről szólt. Felneveltük, útjára bocsájtottuk gyerekeinket. Van, akiket körüldongnak a süvöltő unokák hangos hadai. Ott aztán van ricsaj, és a boldogan vállalt szolgálat is tovább folytatódik. Lehet ennél magasztosabb dolog a világon, mint új életeket terelgetni az útjukon? Mi is az élet értelme? Maga az élet megértése, megélése és a leglényegesebb az élet továbbadása. Ez történik az egész univerzumban, s ez viszi tovább a világot.

Hogy sokszor nehéz volt! Ki mondta, hogy könnyű lesz? De mit ér az, ha az ölünkbe hullnak a javak? Mennyire értékeljük azt, amiért nem kell megküzdenünk? S hogy értek kudarcok? Persze, de a kudarc magában hordoz egy újabb esélyt, és egy hatalmas tanítást. Sokszor a megtett utunk sokkal, de sokkal értékesebb volt, mint amit elértünk, mert próbára tettük magunkat. Voltak benne örömök, és buktatók, amin elbuktunk, de felálltunk. S ez a lényeg! Ezektől erősödtünk meg, ez adott további lendületet a haladáshoz.

Mi még a feladatunk? Az összegyűjtött javainkkal, erőinkkel jól sáfárkodjunk, hogy minden évnek, hónapnak, hétnek, napnak, órának, percnek és pillanatnak a varázsát vegyük észre, és élvezzük az élet aszúját, amit csepegtet – mert bizony csepegteti! –, csak kortyolni kell megtanulnunk! Egyszerűen csak éljünk, például úgy, mint egy virág.

Mindig létezik kapaszkodó. Mint ahogy a jó magában hordozza a rosszat is, ugyanúgy a rossz is magában rejti a jót. Lehet, hogy abban a pillanatban nem vesszük ezt észre, nem kell észrevennünk, mert nem azt az utat kell járnunk. De később az is feltárulkozik előttünk, mert minden itt van a szemünk előtt, majd ha szükségünk lesz rá, akkor fogjuk csak meglátni, ugyanis a képek mindig összeállnak. Az élet megéléséhez nélkülözhetetlen a türelem és az alázat is.

De azt is el kell ismerni, hogy az ősz is lehet borús, bánatos, szomorú, latyakos, és ugyanígy vagyunk ezzel mi is. Ilyenkor már csendesül az életnek színes, tarka, örvénylő, forgó kavalkádja. Már nem tudunk olyan könnyedén és gyorsan mozogni, hol itt fáj, hol ott fáj, és bizony sokszor sokat költünk a gyógyszerekre is, de szívünk az nem öregszik! Ott éppen azok a lurkók vagyunk, és bizony, bizony mindannyiunk szívében ott lapul az a copfos, pörgős-szoknyás, csicsergő, csivitelő kislány, vagy az a kemény, hetyke, „ki ha én nem” legényke, akik valamikor voltunk. S valljuk be őszintén, hogy időnként éppen úgy el is tudunk keseredni, és kétségbe tudunk esni, de tudunk röpködni a boldogságtól is. Most is sok-sok bolondságra rá lehetne minket venni, mint annak idején. Ki az, aki közülünk nem ropná a táncot órákon át – tán még egész éjszaka is! –, vagy úszná át a Dunát, a Tiszát, vagy futnánk zsákban, vagy ennénk a felakasztott lekváros fánkot keresvén a fogunkkal és a nyelvünkkel a forintot elgémberedett nyakkal, és lehet, hogy lisztet is fújnánk egy-egy tábla csokiért, illetve az áhított győzelemért. Legszívesebben ugrálnánk, és bármilyen csacskaságot megcsinálnánk. És miért nem csináljuk? Mi az, ami visszatart minket, mi az, ami megváltozott? Hát nem a szívünk és nem a lelkünk, mert az mindig fiatal marad, igaz időnként az is megfárad! Így már csak a fantáziánk játszik, vagy a régi emlékeket emlegetjük, mert olyan jó abban egy kicsit lubickolni, elidőzgetni. Ámbár amikor egymás között vagyunk, és nem figyelnek a fiatal megrovó szemek, akkor aztán…! Mert bizony, de hamar tudnak ítélkezni, hogy ebben a korban mi illik és mi nem! S mondják: „Nézd már azt az öreget, hát nem röhejes!” Áh, de honnan is tudnák, hogy mi mit érzünk, hiszen még nem élték meg ezt a kort! – Majd megtudják ők is!

Többször jutott már az eszembe, hogy talán azért nincsen az időseknek olyan tekintélyük, mint régen volt, mert úgy felgyorsult a világ. Mi keményen megéltünk egy elektronikai forradalmat. Bizony kapkodhatjuk a fejünket. Nem is olyan régen, amikor gyerekek voltunk akkor voltak az első TV adások, és azóta hol járunk már! Közülünk majdnem mindenkinek van mobiltelefonja, és többen használjuk, és álmélkodunk a számítógép által kitárult világon. Hát tényleg egy csoda! Mi aztán tudjuk értékelni, ezt a csodabogár masinát! Hogy az miket tud, és még mi mindent feltárt a tudomány!

És itt van a megfejtés kulcsa is! Most nem tőlünk kérdeznek, nem mi adjuk át a tudásunkat, hanem mi faggatjuk a fiatalokat, a gyerekeinket, az unokáinkat. Azok a csepp kis emberkék, már ügyesebben kezelik, és gyorsabban kiigazodnak az új herkentyűkön, mint mi. Pedig igyekszünk lépést tartani a rohanó világgal, még ha kissé lassabb is a ritmusunk, mert arra már rájöttünk, hogy felesleges annyira sietni.

Megvívtuk az életnek nagy, merész csatáit. A léleknek viharai lassan lecsendesültek. Kérgeink kérgesebbek, vastagabbak lettek. Sebeink lassan behegedtek. Már ritkábban csinálunk bolhából elefántot. Tudjuk, hogy mindennek megvan az ára, és azt is megtapasztaltuk, hogy amit rémítőnek ítélünk meg estefelé, azt a reggel megoldható köntösben visszaadja nékünk. Az élet adta tapasztalataink idővel zöldszárba szökkenve bölcsességgé nemesedtek. Rég elsajátítottuk már, hogy magunk teremtette világunkban élünk, s csak rajtunk múlik, hogy miként formáljuk. Fiatalon kincsét, becsét nem érezvén sokszor pazarlóan, tékozlóan bántunk életünkkel. Néha siettettük a dolgokat, nem hagytuk, hogy beérjenek, hogy bukéjuk, aromájuk legyen. Ízetlenül fogyasztottuk és ezért ért minket időnként keserűség és csalódás. Bizony volt, hogy nem követtük azt a bölcsességet, hogy „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt”

Mikor már kevésnek véljük a hátralevő időnket, féljük múlását, rohanását. Észrevesszük, hogy milyen gyönyörű körülöttünk a világ, és milyen értékes is egy nap, és haj, de hamar elszalad – igazi ajándék, és mi ezáltal nagyon-nagyon gazdagok lettünk!

Erről ír csodálatos egyszerűséggel, de oly fenségesen Márai Sándor az „Ajándék” című versében.

Márai Sándor:

„Ajándék"

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.”

Kívánom a „szép-korúaknak”, hogy élvezzék az életük minden egyes pillanatát, villanását, mert hatalmas ajándék az élet, és éppoly nagy kincs az, hogy embernek születtünk.

Szabó Aida (Jampa drolma)