Kohut Katalin: Művir(l)ág

(Vilma-Béla párbeszéd)

  - Béééla! Ki hozta a temetőbe a nagynéném sírjára a művirágot vajon?

- Mi bajod van a művirággal, Vilma?

- Kikötötte apám nővére, hogy ha meghal, az ő sírjára senki se vigyen műanyagot! Régen giccsnek számított mindenben a műanyag...

- Most is az, drága Vilma! Te gondolj bele, évente egyszer eljönnek a rokonok a temetőre, vannak köztük szegények, gazdagok, nem egyformán telik mindenkinek...

- Ebben igazad van, Bélám, majdnem húszezerbe került a négy koszorúnk élő virágból. Ráadásul nem is olyan nagyok.

- Látod, Vilma, ilyen egyszerű az oka. Szegény húgom rehabilitációs segélyt kap csupán, ritkán tud a temetőbe jönni, mert több ezer forintba kerül a vonatjegy. Hol vannak akkor a koszorúk? Tavaly is mondta, hogy a legkisebb mini száraz virágból és mohából készült koszorúért is elkérnek majdnem ezer forintot.

- Nagyon sok pénzbe kerül a halál, az emberek többet áldoznak a sírokra, mint amennyit életében adtak a rokonoknak, barátoknak.

- Ez így igaz, drága Vilma, pedig igaz a mondás, hogy szeretetet is tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot. Naponta úgy kellene élni, mintha az utolsó óráinkat élnénk, hogy semmit sem bánjunk meg, ne kelljen a szomjazó lelkiismeretet temetőbe járkálással nyugtatni.

- Emlékszel Jutkára, a munkatársunkra? Annyira szerette az esküvő napján szörnyet halt vőlegényét, hogy húsz évig járt a temetőbe, néha késő éjszaka, reggelig ott maradt a síron feküdve és sírva. Azt hittük, már soha sem fogja kiheverni a veszteséget. Szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani.

- Igen, húsz évnek kellett eltelnie, míg jött egy férfi, aki elfeledtette vele a veszteséget, az első szerelmet. Az valóban igaz, drága Béla, hogyha valakit nagyon szeretünk, a szívünk egy részét vele együtt eltemetjük.

- Mikor apám meghalt, nem jött könny a szememből, csak lelkemben teljesen megrendülten álltam a nyitott sír mellett. Nekem olyan, mintha még mindig élne...

- Igen, Béla, mert a szívedben őrzöd, addig velünk élnek, míg naponta emlékezünk.

- Visszatérve a műre, a művilág giccses termékeinek az árát is jól megemelték. Már egy szál művirág is majdnem ezer forintba kerül, annyiba, mint az igazi. Ettől talán szebb a selyemvirág egy árnyalattal. Mikor bejött a mű mindenből, rosszul voltam tőle: műanyag pohár, műanyag tányér, műanyag bútor... Kimentek jó darabig a divatból az igazi fa és porcelán eszközök. Bezzeg most...

- Igen, Vilma, most a régiség kereskedők felvásárolják a régi értékeket, ismét visszatértünk a giccsből a valódihoz. Nekünk is mennyire szépet mutatnak a tárgyaink: fonott korsó, fa kis sámli, faragott székek és asztalok eredeti diófából. Régen nagyon sokan megváltak az eredeti szalon bútoroktól az olcsóbb, divatos, hitvány minőség kedvéért. Sokáig volt divatban bútor készítésnél a préselt gyalu törmelék.

- Meg kell adni Béla, hogy a műanyagnak is van előnye. A síron például eláll akár egy évig is és szépet mutat. Jaj, csak ne haljon meg senkink, nemcsak a veszteség miatt, hanem azért, mert nagyon sokba kerül. Luxus a halál, a szegényeknek még sírásóra sem telik, ha nincsen erejük maguk kiásni a sírt, nem tudják eltemetni a hozzátartozójukat, pedig kötelezik őket rá.

- Szégyen ez, drága Vilma! Unokaöcsémék annyira szegények, hogy azért nem járnak a temetőbe, mert nincsen sem vonatjegyre, sem virágra pénzük. Persze ezt egyetlen rokon sem érti meg. Naponta gyertyát gyújtanak mindenkiért a neten, vagyis ők valóban a szívükben őrzik őket.

- Én is sokszor mondom, mikor felháborodnak mások, hogy ne szólják meg őket, nem tudják az okát annak, miért nem mennek. Mi mindenesetre bebiztosítottuk magunkat a biztosításunkkal. Ha meghalunk, lesz miből eltemetni minket, még sírkövet is tudnak építeni a gyerekek.

- Igaz, hogy havonta több ezer forintot fizetünk érte, de azt hiszem, megéri, hogy ne hozzuk majd őket váratlan helyzetbe. Szóval minden giccsnek számít, ami utánzata a természetesnek?

- Igen, mikor bejöttek divatba a műanyag, giccsadóval csúfolták őket. Punk kommunista idő volt az, most a fejtetőre állított világban még meg is jutalmazták őket, igazi értékekkel berendezett hatalmas házakban élnek, míg az értékes emberek szoronganak nyomorban az átkosban épített panel lyukakban. Gyufásskatulya illik a csótányokhoz, legyekhez, de nem a szabadságra született emberkéknek.

- Bélám, azt hiszem, hogy nem köthetjük ki a gyerekeinknek, mit hozzanak majd a sírunkra, hiszen messze élnek, s talán a legfontosabb az, hogy jó emlékeket őrizzenek rólunk!

- Így van, drága Vilma, a sírokat gyakran másoknak díszítik, különösen kisebb városokban, falvakban, hogy lássa mindenki, mennyire gondoskodóak. Sokan egész életükben nem adtak egy kis kedvességet, törődést a rokonoknak, pedig csak addig lehet szeretni, ameddig élünk. Utólag már felesleges minden.

- Ha gondolod, bevehetjük a végrendeletünkbe, hogy csak műanyagot ne hozzanak a sírunkra, bár azt hiszem, ezt elég szavakkal kérni. Mindegy, hogy moha, vagy fenyőág, csak természetes legyen, mint amilyen életet kellene élnünk itt a földön.

- Igen, drága Vilma, a természet a növények között még bőven meghálálja magát, kár, hogy ennyire nagy üzlet pénzben, a kedvesség és figyelmesség szinte megfizethetetlen. Sokan romantikus gesztusnak tartják a virág adást.

- Látod, Bélám, én ma reggel is vettem egy csokor virágot a vázába, csodálatos kardvirágokat. Az élet célja az, hogy emberként élve gyönyörködjük a természet minden szépségében. Utólag ezt már nem lehet megtenni. Meg azért is fontos a kirándulás, világ megismerése, hogy öregkorra szép emlékeket gyűjtsünk.

- Igen, drága Vilma, valamikor majd mindig csak a jóra emlékezünk!