A világ megrendült az édesanya hősies példáját látva, aki gyermekeiért adta életét:
„A mennybe megyek, te pedig maradj itt a papával. Ott fogok imádkozni értetek”  
.
Az elmúlt napokban bejárta a világot a fiatal olasz édesanya Chiara Corbelle halálának híre, aki férjével együtt hősies módon fogadta el, hogy két olyan beteg gyermeket hoz a világra, akiknek nem volt esélyük az életre. Ezután, pedig saját életét adta azért, hogy megmentse harmadik gyermeküket. Az olaszországi televíziók és médiák a nyilvánosság elé tárták e megrázó történetet, mely tanúságot tesz Chiara hit által megélt nagy szeretetéről és áldozatáról, bizalmáról és a Mindenható Isten iránti hálájáról az élet ajándékáért.
.
Chiara Corbella 28 éves volt, mosolygós fiatalasszony, akinek arca mindig ragyogott az örömtől. Férjével, Enrico Petrilliaval Róma Aurelio nevű kerületében élt. Átlagos házaspár voltak, Wojtyla generációjából. A plébánia vonzáskörzetében nőttek fel, részt vettek a ifjúsági találkozókon. Međugorjéban történt megismerkedésük után, 2008 szeptemberében a házasság szentségével koronázták meg szerelmüket.

Pár hónap múlva Chiara áldott állapotba került. Sajnos, a babánál az első ultrahangos vizsgálat a koponyában súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott, mely szerint a kisbaba teljes vagy részleges agykárosodással fog születni. A fiatal pár azonnal elfogadta az új életet, mint Isten ajándékát, annak ellenére, hogy az orvosok érveikkel többször is megpróbálták őket eltántorítani meggyőződésüktől. Születése után kis Mária részesült a keresztség szentségében, majd 30 percig tartó földi élete után elkísérték „égi születéséhez”. Barátaik számára is felejthetetlen marad a kislány temetése, örökre megmarad „életük egyik legszebb tapasztalataként.” Krisztus halál felett aratott győzelme megerősítést kapott e kicsi fehér koporsó és a két szülő által, akik énekeltek és hálát adva dicsérték az Urat a gyászmisén.

Néhány hónap elmúltával újabb gyermekáldás. Az örömhír első pillanatait azonban megtörte az első ultrahangos vizsgálat eredménye: a gyermeknek, a kis Dávidnak hiányzott a lábacskája. Hittel és szeretettel felfegyverkezve, mely mindenkor megőrizte házasságukat, a házaspár elhatározta, hogy megtartják a gyermeket. A hit választása a bizalom gyümölcse, tudva, hogy az élet és a halál kulcsa egyedül Istennél van. Erről tesznek tanúságot barátaik is, akik emlékeznek arra pillanatra, amikor Enrico örömmel újságolta, hogy gyermekük lesz, bár nincsen lába. Sajnos a hetedik hónap környékén az újabb ultrahang felvétel által megállapítást nyert, hogy a végtaghiányosság mellett, a pici belső szervei sem fejlődtek a megfelelő módon. „A gyermek alkalmatlan az életre” ez volt az ítélet. Lehet, hogy alkalmatlan a földi életre, de nem a mennyeire. Tehát, a házaspár kivárta a gyermek születését. 2010. január 24-én megszületett Dávid, és azonnal megkeresztelték, imádsággal kísérték rövid életét, egészen az utolsó lélegzetvételéig. Dávid temetésén annyi szépség, annyi hit és az irigység egy különleges formája volt jelen, azon öröm miatt, melyet a szülők sugároztak nehéz keresztjük ellenére. Nem szerepjátszás, nem megjátszott öröm, hanem igazi példamutatás sok ma élő család számára.

Szenvedés, trauma, elbátortalanodás, de Chiara és Enrico sohasem zárkóztak el az élettől, olyannyira nem, hogy egy bizonyos idő eltelte után Chiara újra áldott állapotba került: a kis Francescot hordta a szíve alatt. Ez alkalommal minden rendben volt: az ultrahang segítségével megállapították teljesen egészséges a gyermek. Az ötödik hónapban azonban újabb kereszt érkezett: Chiarának súlyos seb keletkezett a nyelvén, majd az első vizsgálat után megerősítették a legsúlyosabb feltételezést miszerint: carciomat (rákot) diagnosztizáltak. Mindennek ellenére Chiara és Enrico nem veszítette el hitét és „szövetséget kötöttek” Istennel és eldöntötték, hogy még egyszer ’igent’ mondanak az életre. Chiara gondolkodás nélkül védte Francesco életét, akkor is, ha ezzel nagy kockázatot vállalt magára, elhalasztva a saját életének megmentésére irányuló kezelést. Csak a szülés után vetette magát teljesen alá a radikális gyógyításnak: a műtétnek, a kemoterápiának és a sugárkezelésnek. A kis Francesco szép, egészséges kisfiúként 2011. május 30-án születetett a világra. Ez idő alatt Chiara azonban testileg annyira kimerült, hogy jobb szemére elveszítette a látását, majd egy éven át tartó emberfeletti küzdelem után nem bírta tovább. 2012. június 13-án, szerdán dél körül családja és barátai körében befejezte az őt üldöző „sárkány” elleni harcot – így nevezte a daganatot, a Jelenések könyvére gondolva.

Családja és barátai is megerősítik, hogy ő e szent élet élő tanúja, minden kísértés, a kemoterápia és a sugárkezelés nehéz hónapjai ellenére is, melyet mosolyogva és vidáman, felfoghatatlan módon, a Gondviselésre bízva magát hordozott.

Fent: Chiara tanúságtétele első gyermeke halála után

A kísértések idején Chiara és Enrico sohasem bátortalanodott el, mert már elfogadták Annak akaratát, aki semmit sem tesz véletlenül. És minden nap elmondták felajánló imájukat Szűz Máriához, a Totus Tuus szavaival befejezve. Francescot pedig a Szűzanyának, Angyalos Boldogasszonynak ajánlották.

„A második Gianna Beretta Molla”, így nevezte Chiarát Agustino Vallini bíboros, Róma város pápai vikáriusa, aki a temetés szertartását vezette 2012. június 16-án a római Szent Franciska templomban. A szertartás minden volt, csak nem temetés: óriási ünnep, melyen több ezer ember vett részt, akik zsúfolásig megtöltötték a templomot és mindvégig énekeltek, dicsőítettek, tapsoltak és imádkoztak.

„Az élet olyan, mint a hímzés, melynek látjuk a visszáját, a rendetlen oldalát és a sok-sok szálat – mondta a bíboros – de idővel a hit lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk az igazi oldalát is”. Chiara esete a bíboros szerint „nagy életlecke, fénysugár, Isten csodálatos tervének gyümölcse.”

„Nem tudom, hogy e fiatalasszony által Isten mit készített számunkra”, de nyomatékosan hangsúlyozta, „biztos, hogy olyan valamit, amit nem szabad elveszítenünk, ezért őrizzük meg ezen örökségünket, mely arra emlékeztet bennünket, hogy igazán értékeljük a legapróbb és legegyszerűbb gesztust is mindennapjaink során”.

„Ezen a reggelen megéljük azt, amit 2000 évvel ezelőtt megélt a római százados, amikor látta, hogy Jézus meghalt. Az mondta: „Ez valóban Isten fia volt”, mondta szentbeszédében fra Vito, fiatal, Assisiben jól ismert ferences, aki Chiara betegsége idején otthonukba költözött, hogy lelkileg segíthesse Chiarát és családját életének utolsó szakaszában.

„Chiara halála telve volt imádsággal, sőt maga volt az ima” folytatta. A fiatalasszony – mesélte a ferences atya „áprilisban az orvosi diagnózis után, mellyel megállapították, hogy betegsége eljutott a ’végső stádiumhoz’, csodáért imádkozott, de nem a gyógyulását kérte, hanem, azt kérte Istentől, hogy ő és a hozzá közel álló személyek a betegség és a szenvedés pillanatában békét élhessenek meg”.

„És mi – tette hozzá megrendülten fra Vito – láttuk, hogyan hal meg egy asszony nemcsak békésen, hanem boldogan.” Ez az asszony mindvégig szeretetből másokért áldozta életét, olyannyira, hogy Enriconak bizalmasan a következőket mondta: „lehet, hogy nem is kívánom a gyógyulásomat, egy boldog férj mosolygó hitves nélkül és egy vidám gyermek édesanya nélkül nagyobb tanúságtétel, mint egy asszony, aki legyőzte a betegséget. Tanúságtétel, mely sok-sok embert megmenthet…”

Különleges Chaiara története, akit menyasszonyi ruhájában temettek el, de ugyanígy az a levél is, amelyet egy héttel halála előtt írt fiának, Francesconak, és amelyet temetésén férje, Enrico olvasott fel: ’A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te maradj itt a papával. Onnan fogok imádkozni értetek.’  

Nem maradhatunk közömbösek napjaink e szentségi életet látva. A történet megérdemelte, hogy ismertté váljon, és beszéd tárgya legyen, mert megerősítése annak, hogy van lehetőség ma arra, hogy II. János Pál pápa szavai beteljesedhessenek: „Mindannyian vágyakozhatunk a szentségre, mindennapi életünkben.” Különleges bizonyítéka ez annak, hogy a mai sebzett, önző társadalom ellenére is, amely arra tanít bennünket, hogy bármi áron is, de mentsük meg saját kényelmünket, léteznek olyanok, akik a hit erejével képesek meghalni másokért, életüket adni egy új lehetőség megszületéséhez.

Chiara tanúságtétele első gyermekének születése után

Megszületett Mária. Amikor megláttam, olyan pillanat volt az, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy egész életünkre láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötve. Nem gondoltam arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk, összekapcsolódtunk, mert ő az én kislányom. Ezután elvitték. Az a pillanat, amikor Enrico bejött a szobába és karjában hozta Máriát a második felejthetetlen pillanat, mert karjában tartotta őt, büszkén nézete és nagyon boldog volt. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja. Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él”. És akkor megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, amelyet az Úr adhatott. Mária fél órát élt, utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte. Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt.
Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit. Mária születésének napjára mindig úgy tudok emlékezni, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük. Azt szeretném mondani azoknak az édesanyáknak, akik elveszítették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít az idő, hogy egy vagy két hónapig, néhány óráig; az a fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.

forrás: www.bitno.net     fordította: Sarnyai Andrea