Hazugságban élni 2.

        Átment az ellenőrző szerkezeten, elvették a csomagját és indulhatott a géphez. Mindegyre visszanézett és látta a hatalmas ablak mögött Irénke

 Alakját, aki feltartotta a kezét, ezzel jelezte a véget nem érő búcsút. Aztán a lépcső tetején teljesen megfordult és két kézzel intett, sőt mókásan még meg is hajolt. Most utazott először repülőgépen. A légikisasszony megnézte a jegyét és elkísérte a helyére.. Az ablak melletti helyet választotta, pedig itt nincs előtted elsuhanó táj, csak az erős napfény, a kék ég és az alattad elterülő felhőszőnyeg, mintha tenger felett szállnál. Nem sokkal később egy magas szőke férfi ült le mellette. Lopva odafigyelt, végignézett rajta, éles arc, szőke apró göndör haj, elegáns öltözet. Először arra gondolt, hogy szász, mert azok ennyire szép szőkék, de amikor a kis táskájából elővette a Komszomolszkájá Právdát, rájött, hogy lipován. Gondolta megcsillogtatja gyér orosz tudását, de a férfi annyira komor volt, hogy nem látta értelmét. Szótlanul ültek, csupán egy alkalommal, amikor a WC-re igyekezett, a szomszéd férfi derékből megfordulva nézett utána. A gép direkt járat volt, nem volt látványosság, elszenderedett. Arra ébredt, hogy a hangosbemondó ismerteti a magasságot, jelenti a landolás közeledtét,és felszólít mindenkit,hogy készítsék elő a nejlon tasakokat és csatolják be az öveket. Megérkeztek a hamburgi IATA reptérre. Messziről látszott a kivilágított felirat International AIR Transport Association – Hamburg.

           Káprázatos kivilágítású csarnok különféle üzletecskékkel, kávézó, vendéglő. A vezetőjük összegyűjtötte a csapatot és kávézóba, felhozta a figyelmet a fegyelmezett viselkedésre, a fölösleges beszédre, különösen idegenekkel, meg hogy a csoport mindenhova együttesen menjen. Összesen nyolcan voltak.

             Az én cimborám, az ismeretlen szőke mindenhova velem jött. Próbáltunk beszélgetni, de sehogy sem értettem a hadaró regáti stílusát. A Holliday Inn Express hotelben szállásoltak el, mely három csillagos, nem dohányzó, a Hohenfelde negyedben található, Lübecker strasse 109 szám, közel az Ausenalster- tóhoz. Ezt úgy közölték, mintha valóban ismertük volna a helyet, és most fellélegzünk, hogy „na végre!” A hotel nagyon elegáns volt különösen a hazaiakhoz viszonyítva, ha lenne egyáltalán viszonyítási lehetőség! A két ágyas légkondicionált szobák íróasztallal, tea és kávéfőzővel, plazmatévével internet és telefonnal volt ellátva, valamint privát fürdőszoba is állt a vendégek rendelkezésére. Minden nap svédasztal reggelit biztosított, viszont italokat és egyéb harapnivalót kapni lehetett a bárban. Azt is tudtunkra adták, mintha érdekelt volna, hogy két metrómegálló választ el a hatalmas főpályaudvartól.

               Első nap megtudtuk, hogy a hatalmas mamut kereskedelmi cég, a Kelet-Európából felvásárolt termékeket ügynökein keresztül továbbítja Dél- Amerikába, Afrikába és Ausztráliába. Bemutatták a cég „szerény” kis bútorgyárát, ahol saját termékeket is gyárt. Leírhatatlan. Olyan patyolat tisztaság fogadott, mint egy laboratóriumban., alig hallatszik gépzúgás és emberek is ritkán fordulnak elő. Egy előkészítő műhelyben, ami engem különösen érdekelt, csupán néhány alkalmazott irányította az automata gépeket. Az egyik, aki mellett megálltam közelebb hajolt és kérdezte, hová valósi vagyok, mert tudomásuk van, hogy egy román csoport érkezik. Ő nagyszebeni születésű, már tíz éve kinn él, szász nemzetisége miatt hivatalosan engedték ki. A szőke árnyékom néhány lépéssel tovább állt és tüzetesen figyelt egy gépet. A szász figyelmeztetett, vigyázzak, mert a biztonság szolgálat minden ember mellé már otthonról indulva őrt állít. Akkor derengett előttem a szőke visszafogottsága, azért kerülte a közvetlen társalgást. Örültem, hogy egy „földi”felnyitotta a szemem és a későbbiekben sokkal figyelmesebb lettem. Az én őrző angyalomra.

                A szálloda halljában ácsorogva felfigyeltem,hogy az intézménynek valamilyen magyar vonatkozású kapcsolata is kell legyen, mert eléggé látványos helyen kifüggesztették a hamburgi magyarok klubjának címét,mely honfitársainak segélyszolgáltatást is bíztosít. A Klub főadminisztrátora Horváth Örs és a név mellett a telefonszám. Gondoltam, az idő tényleg rövid,  s ha meg akarom valósítani az Irénke ajánlatát idejében hozzá kell kezdeni. Alkalomadtán felhívtam a számot, bemutatkoztam és kendőzés nélkül közöltem, mit szeretnék. Újabb név, Orosz Vilmos, aki fel fog keresni a szálloda kávézójában. A bejárati ajtótól a fal melletti második asztalnál foglaljak helyet, hogy rám találjon. Bekövetkezett. A lokál ellentétes sarkában véltem felfedezni az árnyékom. Egy újságot tartott maga előtt, de most már nem orosz lap volt, hanem a Süddeutse Zeitungot forgatta.

                  Megállt asztalom mellett egy középtermetű kisportolt fiatalember, lezser öltözetben, Adidas cipő, rövidnadrág és sárga póló volt rajta. Mosolygott és leült. Kézfogás nélkül ismerkedtünk és felhoztam a figyelmét, hogy engem követnek. Ő háttal ült a kopónak és nyugodtan beszélgettünk. Elmondta, hogy hálózatuk minden támogatást igyekszik biztosítani a hozzájuk fordulóknak.

-          Figyelj! A lelépést rád bízom. Az asztal alatt átnyujtok egy zacsit, abban találsz egy parókát, egy sötét szemüveget, egy topánkát és egy lényegre törő buzi sálat.  Mérlegeld, hogy egyszerűbb és biztonságosabb és értesíts az időpontról. A telefonszámom is ott van a zacsiban.

Felállt és amilyen hirtelen berobbant el is iszkolt. Hosszasan néztem utána, csodáltam fürgeségét, alakját, átcikázott agyamon, hogy mennyire lebzselhetnek körülötte a csajok. Mire túlnéztem, láttam, hogy a megfigyelő asztal üres. Én is felmentem a szobámba, mert már nagyon kíváncsi voltam a szerzeményre.

             Azt megfigyeltem, hogy a szakmai megbeszéléseken a gyanús legények nem vesznek részt. Így derült ki, hogy a minisztériumi kiküldöttel összesen szakik csak négyen vagyunk. A megbeszélés unalmasnak és hosszúnak tűnt, mert gondolataim gúzsba kötve száguldoztak és fontolgattam a tervet. Az idő már előrehaladott volt. Felhívtam Vilmost és közöltem, hogy a Vállalat a szálloda vendéglőjében vacsorát ad tiszteletünkre és ez lenne a megfelelő alkalom. Este hét órakór legyen a bejárat előtt.

               A lokál eléggé népes volt. Nekünk még csak az előételeket és az étvágygerjesztő italokat szolgálták fel, amikor felálltam és indultam az illemhelyre.. Éreztem, hogy a szőke követ, de nem néztem hátra. Bementem a WC fülkébe, magamra zártam az ajtót és kezdtem kibontakozni és átváltozni. Feltettem a vállig érő szőke parókát, a mongolmetszésű sötét szemüveget, lehúztam a nadrágot mely alatt rövid sort volt és átcseréltem a cipőmet a topánkára, mely inkább hasonlított balettcipőhöz, végül a nyakamra bogoztam az irdatlan kinézettelű szivárványszínű buzi sálat és szívemet a torkomba érezve, lehúztam a vizet és kiléptem. Láttam,hogy az ürge felém pillant,de nyugodtam mosta tovább a kezét.. Átsétáltam a lokálon feltűnően riszálva a faromat, és az előcsarnokon szaporázott léptekkel kiértem a bejárathoz. Eddig minden simán ment. Vilmos ismerve a kellékeket gyorsan nyitotta a kocsi ajtóját és elszáguldottunk a metropoliszban. Félórai száguldás után eljutottunk a lakásához.

                 - Most megnyugodhatsz, hisz minden már a hátad mögött van. Tedd magad kényelembe, szabadulj a göncöktől. A bárszekrényben minden nyugtatót megtalálsz.

Sosem ittam whiskyt, de most egy boros pohárral töltöttem magamnak. Vili az ajtóból még visszaszólt.

-          Holnap bemegyek a migrációs hivatalba érdeklődni. Jó éjt, és most valóban csendes szép álmokat!

Másnap szabad világom első napján ébredtem tele szorongással és félelemmel. Délfelé megérkezett Vilmos és megtudtam, hogy a menekült tábort az amerikai Kongresszus finanszírozza, egyike a legnagyobbaknak Németországban. Mindig ismertetik a cél országokat, melyek igényt tartanak bevándorlókra. Most pillanatnyilag Ausztrália és Kanada van soron, aki fogad. Egy erdélyi csoportról hallott, akik Ausztráliát választottak. Nyugat- Európában egyelőre csak azok maradhatnak, akikért rokon, vagy közeli ismerős kezességet vállal. Édesanyám egyetlen öccse a háború után Ausztriában maradt. Amíg a nagyi élt sűrű volt a levelezés, mindig megígérte, hogy haza látogat, de sosem tette. A nagyi halála után minden alább hagyott, már csak ünnepi köszöntőket küldözgettek. Csak a nevét tudtam és azt, hogy Bleiburgban él. Vilmos továbbította az információt és két hét után jött az értesítés, hogy a nagybátyám kezeskedik értem és a Klagenfurti Reiffeissen bankba ezer eurót helyezett letétbe a nevemre. Ezek után bekövetkezett az első mozgásom a szabad világban. Az áldott Vilmos jóvoltából megérkeztünk Klagenfurtba, Karintia fővárosába és ott átadott a tábori hivatalnak. Nem volt érzelgős az elválásunk, de csordultig telt szívvel köszöntem meg minden segítségét és általa a hivataluknak is.

              A táborban értesültem, hogy ha nincs lakhelyem, egy hónapig élvezhetem a vendégszeretetüket, ez alatt lakást és munkahelyet keresnek, de előzetesen át kell esnem minden orvosi vizsgálaton. Tábori tartózkodásom ideje alatt is dolgozhatok, de reggel, vagy este, a munkaidőnek megfelelően kötelező nyelvtanfolyamon kell részt venni.

               Persze az elvégzendő munka mindig a kényelmes osztrákokat igazolta, amiket nem szeretnek tenni. Többnyire a takarítás és a házkörüli dolgok elvégzése volt a jól fizetett lehetőség. Különösen az autósztrádák pihenőiben működő WC pucolást fizették a legjobban. Vállaltam és meglepetésemre védőöltözetet, kesztyűt, gázmaszkot és a takarításhoz szükséges gépesített műszereket állították rendelkezésemre. Szolgálati kocsi vitt és naponta csak két helyiséget kellett rendbe rakni.

                Már az első napokban igyekeztem köszönetet nyilvánítani a nagybátyámnak, de két levelemre nem jött válasz. Végül a város telefonkönyvéből kikerestem a számát és felhívtam. Egy női hang jelentkezett és én magyarul bemutatkoztam és kértem, hogy a nagybátyámmal szeretnék beszélni. „Nem zavarni soha még többet” jött a válasz tört magyarsággal és recsegő kattanással visszajött a tónus. Hét közepén értesítettek, hogy ha kedvem tartja és elfogadom, két napos takarítási lehetőség van egy külvárosi villában, bizonyos Horst Leprich úrnál. Elvállalta. Csodás villa volt, fenyőfákkal körbe ültetve, de nem hiányzott az udvarról a szászok szent fája, a diófa és az Erdélyben nagyon elterjedt fehér törzsű nyírfa. Leprich úr szikár magas, igazi szász figura volt és látszott rajta, hogy társaságra éhes. Bevezetett a nappaliba és hellyel kínált, érződött a friss kávé illata.

-          Mivel kínálhatom?

-          Köszönöm, munka előtt semmivel – mondtam.

-          Azt hagyja máshol! – leültünk, felszolgálta a kávét és eredeti tüzes szilvapálinkát tett az asztalra.

-          Hová valósi, ha szabad érdeklődnöm?

-          Siebensbürger – mondtam büszkén, nyomatékosan. Erre a pohár megállt a kezében.

-          Ismeri Erdélyt? – fogta magyarra a szót

-          Igen szülőhazám.

-          Hallotta-e azt a település nevet, Petele?

-          Igen, a szomszéd faluban születtem, és gyermekkoromban sokat jártunk Petelében.

-          Megmondaná még egyszer, hogy hívják? – A nevem hallatán látszott, hogy kotorász a múltban. – Mondja, a maga gossmuttere, Mari néni, a bábaasszony?

-          Igen, de már rég meghalt.

-          És magának nem mond semmit a Leprich név?  -  Most rajtam volt a merengés ideje. Valóban a nagyi Bibliájának első oldalán volt beírva Leprich Henrietta – Petele. Együtt tanultak Kolozsvári Ferenc Józsefen a bábaképzőben .- Gyakran megfordultunk maguknál a muterommal. Ők jó barátnők voltak és mindig szakmai dolgokat beszéltek meg, én addig játszadoztam a nővérével. Talán Olgának hívrták?

Hosszasan elbeszélgettünk. Minden érdekelte a szülőfalujáról, és az én sorsomról. A rejtegetett félelmetes ponton kivűl mindent elmondtam, azt is, hogy a barátnőmmel úgy egyeztünk meg, hogy követni fog.

-          Nagyszerű földi! Bármikor szívesen látom a barátnőjével együtt.

Hazafelé menet szívet markoló helyzet volt a felismerés, egy idegen kedvessége, akivel csupán a szülőföld köt össze és a nagybátyám durva elfordulása. Hiába ,azt mondják hegy heggyel nem találkozik, kicsi a világ, sokan vagyunk benne és sok félék, ettől kerek!

             A továbbiakról csak később értesültem, miután Irénke kijött. Az hogy nem tértem vissza, egy idő után feltűnő volt, de mint minden csoda három napig tart. Nagy későre a főmester felkereste Irénkét a könyvtárban. Kevés ideig nézelődött, aztán direkt neki szegezte a kérdést.

     - Mi a véleménye, hogy a barátja kinn maradt?

     - Semmi – mondta hirtelen, de mélyet dobbant a szíve a hírtelen érdeklődéstől. Eddig senki sem fordult hozzá.

      - Tudott róla, hogy mi a terve? – kérdezte, és látszott rajta,hogy nem rosszindulattal teszi.

       - Nem! – később hozzátette – vagyis, igen! Én tanácsoltam neki.

        - További terve?

        - Kimegyek hozzá!

        - Tudja, hol van?

        - Igen, de erről nem nyilatkozom.

         - Ajánlom, keressen egy jó ügyvédet.

Először fenyegetésnek tűnt, de később ő is rájött, valóban jó tanács, mert egyedül azt sem tudja, hol kezdje. És előkerült az ügyvéd, akivel mindent aprólékosan meg kellett beszélni.

-          Nézze, nagyon segítene a helyzetén, ha valamelyik leszármazási ágában akadna szász, sváb vagy zipzer. Mert az államnak nagyon jól jön, jó pénzért eladni a német ajkúakat és a zsidókat. És van, aki áldoz is ezért, Izrael és a Szövetségi Köztársaság. De ezt nem tőlem hallotta, bárhol letagadom. Aztán előkerült az anyai nagyanyám részéről a sváb keveredés, ami elég kiinduló támpont volt az ügyvédnek, hogy hatásos ügycsomót állítson elő az Államtanácsnak. Bő négy hónap leforgása alatt mellé állt a szerencse és megkapta a kitelepedési jóváhagyást.

            Leprich úr vitt be a bécsi reptérre, hogy várjuk Irénke megérkezését. Csendes őszi nap volt, amolyan vénasszonyok nyara. Mikor megláttam kiszállni a gépből mélyet dobbant a szívem, és rohanni tudtam volna a telt, gömbölyű, terhes asszonyom elé. A találkozás forró volt és döbbenetes. Elválaszthatatlanul ölelkeztünk és hulltak a könnyeink. Leprich úr pisolygott a bajusza alatt, és mintha sürgetni szeretett volna, amikor Irénke felsikoltott. Éles nyilallást érzett a hasában és talán az izgalomtól vagy az örömtől megindult a szülés, elfolyt a magzatvíz.

             Kísérőnk veszettül hajtott az első kórházba. Amint beértünk az asszisztencia kezelés alá vette, beteghordó szekéren azonnal vitték a szülő szobába

Én is izgalmamban követtem, de nem engedtek csak a váróteremig. Ott sétálgattam, aztán megálltam az ablak előtt és néztem miként tépázza a hírtelen kerekedett szél a diófa leveleit. Szélsodort falevél! Hirtelen a szabad világban történt hányattatásom filmkockái peregtek le lelki szemeim előtt. A szabad világ, ahol meg kell dolgozni a létért. Minden van, minden elérhető, de leginkább a megaláztatás, a lépten- nyomon elétáruló gyökértelenség.. „Szántsatok magatoknak új ugart, és ne vessetek tövisek közé!”(Jeremiás 4, 3b) Fülembe csengett Vilmos jó tanácsa:” Itt mindent el lehet érni kitartó munkával és ésszel. Csupán egyre ügyelj, ha fennebb akarsz kerekedni, ahol már büntetlen előélet szükségeltetik, vigyázz, mert az itteni titkosszolgálat erősebb a tieteknél, kutakodásaik során pucérra vetkőztetnek és a szíved mélyébe is belátnak!”

            Hogy is állok? Szorongásaim elől menekültem. A hazai ítélet: nemi erőszak kiskorúak ellen. Durva! Itt a szabad világban pedofiliának hívják, és súlyosan büntetik. Hogy hamis a vád? Be kell bizonyítani, de kivel? Újabb tanúk, akik nem léteznek, egyelőre. Az eredetiek vállalnák-e a valóságot, hogy hamisan tanúskodtak? Maguknak ártanának! Borzalmas sakkjátszma az idegeknek. „ Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre”(Énekek éneke 8,6) A pecsét meg van egy egész életre, mely rám nehezedik, nyugtalanít és elkísér a sírig. Hiába a szabad világ, ettől az sem képes megszabadítani. És akkor hallottam a felsíró gyermeket. És belém nyilallt a valóság, Istenem, továbbra is hazugságban élni! Most örvendenem kellene, de mindent magamba kell fojtsak, a sírba vinnem, hogy utódaim ne szégyenkezzenek miattam!