Réges-régen állt egy hatalmas almafa egy házikó kertjében. A kisfiú, aki itt élt a szüleivel, minden nap kijött, hogy játszhasson alatta, körbe-körbe szaladgált, felmászott rá, letépett egy almát róla, megette és lefeküdt a fa árnyékában pihenni.

Nagyon szerette ezt a fát, szeretett vele játszani. Telt-múlt az idő, a kisfiú felcseperedett. Többé már nem rohangált, nem játszott a fa körül, nem mászott fel rá.

Egy napon a fiú visszatért a fához és látta, hogy az szomorú.

„Gyere és játssz velem!” –kérte őt a fa.

„Nem vagyok én már gyerek, nem játszok már a fák alatt.” –válaszolta.

„Szükségem van játékokra, hogy a gyerekeim tudjanak mivel játszani. Ehhez pénzre van szükségem, hogy megvehessem őket.”

„Sajnálom, de pénzem az nincs. Viszont leszedheted az almáimat és eladhatod őket a piacon. Így szerezhetsz pénzt a játékokra.”

A fiú nagyon izgatott lett. Felkapkodta a földről a gyümölcsöket, leszedte az ágakról is mind. A fa boldog volt, hogy segíthetett neki, viszont a fiút nagyon sokáig nem látta ezután. Elszomorodott. Egy kis idő elteltével a fiú visszatért hozzá.

„Gyere, játssz velem!” –kérlelte a fa.

„Nincs időm rá. Mennem kell dolgozni, hogy eltartsam a családom. Szükségünk van egy házra. Tudsz nekem segíteni?”

„Sajnálom, de nekem nincs házam. De, ha úgy gondolod, vágd le az ágaimat és építsd fel a házad belőle.” –próbált segíteni neki.

A fiú így is tett. Levágta a fa összes ágát, hazavitte és felépítette a saját házikóját. Az almafa nagyon boldog volt, hogy segíthetett a fiúnak, és, hogy boldognak látta őt. Telt múlt az idő és megint csak magányos maradt. A fiú nem látogatta őt.

Egy meleg nyári napon aztán, a férfi visszatért. A fa borzasztóan el volt ragadtatva, és örült neki, hogy újra láthatja őt.

„Gyere és játssz velem!” –kérlelte.

„Öreg vagyok már én a játékhoz. Hajókázni szeretnék már a családommal, nyugodtan pihenni velük és kikapcsolódni. Tudsz nekem adni hajót?” –kérdezte.

„Használd a vastagabb ágaimat, készíts belőle hajót magadnak. El tudsz hajózni bárhová majd, boldog lehetsz.”

Így is tett a férfi. Levágta a fa vastagabb ágait is és elkészítette a saját hajóját. Nagyon hosszú útra indult, kikapcsolódni a családjával.

Végül, amikor a fához visszatért a férfi, több év elteltével:

„Sajnálom fiam. Nincs már semmim a számodra. Nincsenek almáim.” –mondta. 

„Semmi baj. Nincsenek már fogaim, amivel meg tudnám őket rágni.” –reagált a férfi.

„Nincsenek már ágaim, hogy fel tudj rám mászni.”

„Túl öreg lennék én már ahhoz!”

„Tényleg nem tudok semmit adni neked fiú, csak a törzsem maradt meg.” –mondta könnyezve a fa.

„Nincs is többre most szükségem, csak egy helyre, ahol lepihenhetek. Elfáradtam a hosszú évek során.” –mondta a férfi.

„Tökéletes! Az öreg törzsem a legjobb hely, ahhoz, hogy lepihenj az árnyékában. Gyere és ülj ide mellém.” –ezzel a férfi leült. A fa boldog volt, és immáron örömében könnyezett.

Ez a történet mindenkinek szól. A fa jelképezi a szüleinket. Amikor fiatalok vagyunk, szeretünk velük játszani. Amikor felnövünk, elhagyjuk őket, csak akkor látogatjuk meg, megyünk „haza” hozzájuk, amikor szükségünk van rájuk, vagy amikor bajban vagyunk. Nem számít, mi történik, a szüleink örökké velünk lesznek, mindent megadnak nekünk, amit tudnak, hogy boldogak lehessünk!

Lehet, úgy gondolod, hogy a fiú kegyetlen a fával, de így viselkedünk mi a szüleinkkel. Nem értékeljük azokat a dolgokat, amiket tesznek értünk, csak akkor, amikor már túl késő!

Tanulság: Kezeljük a szüleinket szerető gondoskodással! Mert csak akkor fogod megérteni az értékét annak az üres széknek, ami ott áll a nappaliban, ha már nem lesznek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora szeretetet adnak nekünk ők, addig, amíg nem leszünk mi magunk is szülők!