A kisfiú fel sem tűnt először. Pedig minden nap elhaladtam mellette...
A közeli bolt pénztársorában várakozva ütötte meg a fülemet az előttem álló két asszonyság halknak nem nevezhető információcseréje a kisfiú családjáról.
-...igen,úgy jöttek el a templomba! Évzáróra gyűrött fehér pólóba és papucsba,nna,ehhez szólj hozzá,Marcsikám! Ennek az asszonynak meg pont a prédikáció alatt kellett megszoptatni azt a kisgyereket...
-Istenem,hát hogy engedheti meg ezt a tiszteletes úr?!-sápítozott amaz.-Iszákos família ez! Szűlik a sok gyereket..
-De minek?!-vette vissza a szót az első.-Oszt' csudálkozunk,hogy ipp' az ilyen gyerekiket vídik a tanárok. Emlíkszel,az én Bettikém is biztosan ettűl a fijútúl kapta el a télen a tetvet,osztán a szülőin is kit vídett a Marika?! Hát mír,nem vót igazam,hogy megmondtam a magamét? Nem is engedem én,hogy ilyen szutykosokkal járjon az én gyerekem! Át is írattam másik osztályba,hát csak vídi az ember a gyerekit az ilyenektűl...
Még láttam az üzletből kilépve,hogy a közeli utcai nyomóskútnál a fiú vizesflakonjait tölti,és ahogy a két asszonyság lesújtó pillantásai elől fejét szégyenlősen lehajtja.
A nyár forróságában egy késődélutáni biciklizésem végén is ott állt a fiú a kútnál. Nem lehetett több tízévesnél. Mellé pedáloztam,mintha vizeskulacsom ürült volna. A fiú fejet lehajtva,oldalról tekintett rám,ahogy a vízfolyam alá állította utolsó előtti vizeskannáját.
-Csak nyugodtan,Fiú. Úgyis pihennem kell-próbáltam barátságosan beszélgetésbe elegyedni vele. Ő hálás szemekkel nézett rám meglepetten,ám nem szólt.
Egy héttel később a szomszédfiú is csatlakozott hozzám a kerékpározáshoz. Meséltem neki a vizet hordó fiúról,ahogy a kút felé közeledtünk. A fiú nem volt ott,de miközben mi vizet vételeztünk egymást spriccelve,megérkezett a kisfiú is. Láttam,hogy halványan mosolygott mókázásunkon. Mellékesen,miközben szedelőzködtünk,hogy bringáinkra üljünk,megemlítettem hangosan Petinek:
-Látod,mi a bringázásunkkal nem erősödünk annyit,mint ez a szorgalmas kisfiú-és közben elismerő pillantást vetettünk az addigra kannáit lepakoló kisfiúra. Barátságosan búcsút intettünk a fiúnak és elindultunk. Visszafelé már nem láttuk a fiút. Sőt,több hétig nem láttuk,mert Petinek szokásává vált a kerékpározásaink alatt a természetfotózás,így sok új helyet bringáztunk körbe a környéken.
Egy reggel a bolt előtt ismét összefutottam a fiúval. Ő kifele,én befele tartottam. Csendesen,illedelmesen köszönt,hóna alatt egy kenyeret tartva,kezében egy zacskócs tejjel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam és próbáltam észrevétlenül követni,hogy megtudjam,hol lakik a családjával. Meglepetésemre csak pár utcával a házamtól egy úgynevezett szocis házba ment be. A gondolataimba merülve mentem haza.
Peti aznap ismét fotózni szeretett volna. Egy ismerőse egy olyan helyet említett,ahol gyerekkorom óta nem jártam. Örömömre a kis erdő szélén még mindig ugyanolyan volt minden,mint több évtizede. Emlékeim megrohantak. A régi csipkebokorsor mellett a kis gyógyvízforrásból is még folyt a semmibe a víz. Nem is értettem,a város miként feledkezett meg erről?! Megkértem Petit,hogy várjon meg itt,amíg visszajövök.
A kisfiú akkor indult el otthonról,biciklijére felpakolva a két nagy kanna és a flakonok;az utcájuk végén álltam meg,mintha csak véletlenül pillantottam volna meg őt. Vidáman üdvözöltem és már bátrabban köszönt vissza.
-Nahát,nem is tudtam,hogy ilyen közel lakunk. Látom,megint vízért indultál. Elkísérlek,és segítek,ha megengeded.-ajánlottam fel.Boldogan mosolyogva válaszolta,hogy megkérdezi anyukáját. A házuk teraszának lépcsőjén ült a fiatalasszony,babot fejtett és közben figyelte az udvaron játszó két kisebb gyereket és a mellette levő plédre fektetett kisdedet. Látásból ismertem csak az asszonyt,köszönőviszonyban voltunk,ha a boltban találkoztunk. Láttam,ő is felismert,ahogyan fiát hallgatva rám tekintett és halvány,szomorkás mosoly suhant egy pillanatra végig komoly arcán,miközben igent bólintott.
-Hiszel a csodákban?-kérdeztem Zolit immár útközben beszélgetve. Még indulásunk előtt férfiasan kezet fogva bemutatkoztunk egymásnak és összetegeződtünk.
-Jó is lenne..!-sóhajtotta őszinte komolysággal.-De miért kérdezed?
-Mert szeretnék megmutatni most neked egyet...
Pár perc múlva már ott álltunk Peti mellett,aki közben a gépén az addig fotózott képeket nézegette.
-Zoli,amíg a flakonok megtelnek,elmesélek nektek egy történetet,ami nagyon régen történt...
És miközben elmeséltem,amit nagyapám mesélt nekem gyerekkoromban,hogy miként fakadt fel épp itt valamikor nagyon régen egy nádvessző leszúrása után a gyógyvíz,ami azóta sem apadt el,és valamilyen rejtélyes módon a város így hagyta,érintetlenül,holott a környező területeket átalakították,láttam mindkét fiú szemében,hogy átélik a csodát...
Zoli és családja sok-sok hasonló kis csodák részesei azóta is.