Bozzai Pál A rózsa halála.

- Rege. -

Tudom, nem hiszitek, mikép lehettenek

Egy kicsiny virágba Éj s Nap szerelmesek,

Higyétek, avvagy ne, arra semmi gondom,

Én e regét azért végiglen elmondom.

Az Éj sötétsége, a Nap fényessége

Szerelmében egy kis virágszálért ége,

Rózsának hitták a kicsinyke virágot

A kinél szebbet az új tavasz nem látott.

Tegnap még csak bimbó, kéj s gyönyörrel tele:

Már ma kitárula illatos kebele

És az esti szellő, mely hozzá lopni járt,

Illattal terhelten hagyá el hajlokát.

Teljes arcza, mint a tiszta bársony, ége,

De keblét elfödte szemérmetessége,

Hanem néha-néha magát végig nézvén,

Maga is elpirúlt kellemes szépségén.

És a harmatos Éj mikor leborúla

Jött hozzá szeliden és ekképen szóla:

Szerelmes virágom! nyisd meg szép kelyhedet,

S gyönyörüségébe fogadj be engemet!

Az égő napsugár tikkasztó volt reád;

Az én szeretetem tenéked enyhet ád;

Hűs csókkal foglak én fürösztni tégedet,

Nyisd meg szép virágom, nyisd meg hát kelyhedet!

Kérő szavának a rózsa hitelt adott

S fogada kelyhébe szerelmes harmatot,

A ki hüvös fejét keblén pihentette

S szerelmöket az Éj fátyollal befedte.

Mikor már az idő hajnal fényre kele,

Gyöngyökben tündökölt a rózsa kebele.

Érzi már az Éj is, hogy távoznia kell,

Hozzá bucsúzólag azért igy esdekel:

Szerelmes virágom! őrizzen tavaszod!

Tartsd emlékedben a szerelmes harmatot,

A ki, ha a fénylő Nap leszálland, ismét

Megjön és elhozza nem szünő szerelmét.

Őrizzed szivedben az ártatlanságot,

Hervadás ne bántsa szép fiatalságod

Ne nyisd föl kelyhedet minden idegennek,

Kik orozni járnak, aztán elröppennek.

Őrizkedj' szellőtül, a szellő csapodár,

Hütelen hozzád, csak illatot lopni jár,

Szép vagy szerelmesem! sokan megkivánnak,

Ne hígy a szellőnek, ne a napsugárnak!

Felelt rá a rózsa, levén szűz kebele

Ártatlansággal és szerénységgel tele:

A hogyan beszéltél, szerelmes harmatom!

Akként fogok tenni, neked azt fogadom.

Gyönge vagyok, érzem, ártani képtelen,

Mindenki játszik és ingerkedik velem;

De ki hozzám ennyi jósággal tele vagy,

Engem fölkeresni eljöjj, el ne maradj.

Azonban a Nap is, mihelyt az égre kel,

Fölkeresi Rózsát vizsga szemeivel;

Látá a gyöngyöket arczán és szemében,

Gondolta: könnyezik s szólott vigaszképen:

Szép Rózsám, virágom! mi a bajod neked,

Hogy könnyekben úszik ifjú arczod s szemed?

E könnyek talán a bánat tenger árja,

S a tengerben úszik életed sajkája!!

Gyönge kis virágom, fakadó szerelmem!

Hagyd gyönyöreidet éreznem, legelnem;

Vesd reám szemeid, ne fordúlj el tőlem,

Bánat könnyedet hogy gyöngén letöröljem

Felelt rá a rózsa: Szemeim nedvesek?

Ne bántsd e könnyeket, harmat gyöngyi ezek,

Ez az én örömem, az én ékességem,

Igaz szerelemből az Éj adta nékem.

És a mit ő adott, az én szerelmesem

Azt mondta, ne adjam azt másnak soha sem,

Nem tudod te minő, jó volt hozzám az Éj,

Szerelme enyhe, nem forró, de néma, mély

Szólt ezekre a Nap égető szemekkel:

Az Éj ajándokát kis virágom vesd el,

Vesd ki szivedből az Éjet, a sötétet;

Világban, fényben kell tündökölni néked.

Én fejlesztém ki a bimbóból szépséged,

Engem kell szeretni és ölelni néked.

Jer forró keblemre, hadd öleljelek fel!

Szólt s megigézte őt égető szemekkel.

Rózsa örömében elfelejté magát,

A nap letörölte szemének harmatát.

Kedvesére gondolt, habozott; végtére

Önként lehajola forró kebelére.

Most a nap a rózsát kéjjel ölelé fel,

A tüzes szerelem égető hevével...

Játszott, pajzánkodott, szemének sugára

A Rózsa keblének rejtekit bejárta.

S a délnek lankasztó csendes fuvallatja,

Rózsát az égő napsugárban ringatja

Meg van már a Napnak igézve fényétül,

Szerelmében ittas, szerelmében szédül.

Rózsa közelében egy vén füzfa állott,

Ki jóakarólag vetett enyhe árnyat

Éltető árnyékkal rózsát megkinálta,

De rózsa nem figyelt jó 'karó szavára.

Igy tüntek az órák, igy tüntek a perczek,

S az ő szive szintén örömben repedt meg

S mint a gyönyör-óra illant, úgy jövének

Hervasztó szelei rövid életének.

Távozott már a Nap, s ifjú tüzes képe,

Vágytól, szerelemtől tüz-lángokban ége;

S midőn utóljára megállt, el nem oltott

Lángja meggyujtá a nyugoti égboltot.

És midőn leszállott az ég tüzes fia,

Rózsa is lehajlott a szerelem miatt

S az örömek után föltámadt keserve,

Mely eddig gyanútlan lelkében szenderge.

Meglankadván a Nap égő csókjaitúl,

Leereszti fejét és szive elszorúl;

Már csaknem elalélt, de pártjára álla

Még benne szendergő szép fiatalsága.

És mig igy kinozá a kettős szerelem,

Siető szárnyakkal az Éj is ott terem,

Látta, hogy Rózsának arcza, keble halvány

S igy szólott hozzája, fátyollal takarván:

Szerelmes virágom, Rózsám! mi lelt téged?

Mért hogy hószin leplet ölte fel szépséged?

Miért szemeidnek nézése oly méla,

Miért kebled zárva és ajakad néma?

De Rózsa nem felelt neki semmiképen,

Megérté ezt az Éj s hallgatott sötéten.

Majd sirt és ráborúlt, leplével takarta,

Kebelét áztatván szemének harmatja.

S a hűs harmat alatt újra éledének

Ifjú szépségi a rózsa életének;

Még egyszer fölpirúlt, még egyszer fölkele

Ifjúságának már megtörött ereje.

Szomorú látomány!... a hervadó virág

Léte' köteléki immár elszaggatvák;

Kinek szerelem volt élte és halála,

Ki ne irigylene és ki ne sajnálna!?

Jött a tolvaj szellő s elvivé levelét,

Kifosztá egészen elfonnyadt kebelét

S a Nap szerelmese, a tavasznak éke,

Önnön magának lett rémületessége.

Ártatlanúl, némán, minő élte vala,

Hervadva, megtörve, búvában elhala,

Fiatalságának hamar eljött vége,

Élte addig tartott a meddig szépsége.