– Amikor megvettük, azt mondtad gondoskodni fogsz róla! Megígérted! Most pedig ahelyett, hogy segítenél az akváriumot kitakarítani, inkább azzal az értelmetlen játékkal játszol – méltatlankodott Sára, miközben óvatosan áttette a csöppnyi kis aranyhalat egy pohár vízbe.
– Anyuuu… Mindjárt megdöntöm a saját rekordomat! Ne zaklass már… – nyafogott a kisfiú, és vadul püfölte a billentyűzetet.
– Dicséretes. Gratulálok! Én is mindjárt rekordot döntök azzal, ha lekeverek Neked egy jókora pofont az ilyen beszédért! – motyogta, de nem gondolta komolyan.
– Ígérem, legközelebb megcsinálom – csak most ne kelljen…
A telefon csörgése szakította félbe a vitájukat.
– Azonnal jövök… Le ne üsd a poharat! – figyelmeztette Sára a gyereket, és kiment a nappaliba.
– Igen! Sikerült! Nyertem! – ugrált örömében a kisfiú, majd egy szuszra lehajtotta a pohár vizet.
És az aranyhalat. Még érezte is a torkában, ahogy ficánkol. Nem tudta mit tegyen: anyja biztos, hogy haragudni fog a történtekért.
– Na, már itt is vagyok. De hol a hal? – meredt Sára az üres pohárra.
– Elengedtem – nyögte a kisfiú – amíg kint voltál, könyörgött, hogy engedjem szabadon…
Sára elmosolyodott: kivételes fantáziával áldotta meg a sors az ő kicsi fiát.
– És legalább kívánhattál hármat? – ment bele a játékba.
– Igen. De nekem csak egy kívánságom volt… – mondta elgondolkodva a gyerek.
Kommentáld!