Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép tündérbirodalom. Különleges hely volt ez, hiszen az itt élő tündérek, fiúk és lányok egyaránt, születésükkor egy különleges talizmánt kaptak, amit a nyakukban hordtak, és aminek tartalmát először a 15. születésnapjukon láthatták meg. Akkor is csak azok, akik addig türelmesen viselték. A talizmánok a tündérek egyéni életfeladatát rejtették. Méretük és súlyuk eltérő volt, de akárhogy is kíváncsiskodtak volna a tündérek, nem tudták kifürkészni a tartalmát. Pedig egy sor különleges képességük is volt, találékonyak is voltak, mégis hiába rázogatták, szagolgatták, nemzedékek óta, soha senkinek nem sikerült idő előtt megfejtenie a talányt.

Egy szép tavaszi vasárnapon a tündérek, akik abban az évben ünnepelték 15. születésnapjukat, összegyűltek, hogy együtt bonthassák ki a talizmánjukat. Ünnep volt ez minden évben, az egyik legnagyobb. Együtt készülődtek, izgatottan várakoztak, majd mikor eljött az idő, kíváncsian nézegették kinek mit rejt a talizmánja.

A kicsi erszények különleges tulajdonsága az volt, hogy amint tartalmuk kifogyott volna, újra megteltek. Kis tündérgazdájuk egész életében bőkezűen használhatta adományukat.

Mindenki határtalanul boldog volt azon a napon, egy tündérlány kivételével.

Régóta cipelte már nyakában az aprócska, ám annál nehezebb talizmánt. Ha nagyon belefeledkezett a játékba, néha sikerült róla megfeledkeznie, de legtöbbször nagyon nehéznek érezte. Kicsit irigykedett is a többi tündérre, akinek könnyedén himbálózott nyakában az apró csomag. Sokszor gondolt rá, hogy jó lenne tőle megszabadulni, de tündérnek ez még sosem sikerült és ő is tudta, hogy amíg él, addig a talizmán hozzátartozik.

Amikor eljött a nagy nap, nem is tudta mit érez igazán. Mi lehet olyan értékes, amit nehéz súlya ellenére örömmel tudna viselni élete hátralevő részében? Sokat álmodozott róla, hogy talán egy csodálatos drágakő vagy valami aranyrög, de legtöbbször arra vágyott, bárcsak valaki más talizmánját kapta volna születésekor. Ez azonban lehetetlen volt. A talizmán személyre szólt és soha nem lehetett levenni, csak kinyitni és használni, amit magában rejt.

Most, hogy eljött a nagy nap, félve bontogatta a nehéz csomag száját. Félrevonult a többiektől, hogy senki ne láthassa, majd tenyerébe öntötte a tartalmat. Egy kő volt az. Se nem drága, se nem arany, egy egyszerű szürke kő. A kis tündérlány úgy feldühödött, hogy mérgében messzire hajította a követ, de mire az leesett, helyébe újabb termett. A lányka dühe nem csillapodott, leszaladt a patak partra és dühödten dobálta a köveket, sorban egymás után. A franc essen belétek! Kiabálta. Miért pont nekem jutottak ezek az undorító rusnya kövek? Nem elég, hogy ilyen csúfak, még nehezek is! Ezért cipeltem ilyen türelmesen és ilyen sokáig?! Mit vétettem, hogy ezt kell cipelnem egész életemben?! Ugyan mit kezdhetnék velük?! Még hogy életfeladat! Mire kellhet egy darab kő nekem?! Ha egy kicsit élesebbek lennének, talán felvághatnám vele az ereimet! Mondta magában dühösen, elkeseredetten, reményvesztetten, csalódottan, aztán fáradtan rogyott le a földre és sírva fakadt.

Ott zokogott, amikor a többiek észrevették. Odasiettek hozzá, de a tündérlány látni sem akarta őket. Könnyű nektek, nektek sokkal könnyebb a talizmánotok és sokkal szebb ajándékot rejt! De én, ugyan mihez kezdjek egy kövekkel teli zsákkal a nyakamban?! Ha belefutnék a folyóba, talán lehúzna a víz alá és megfulladhatnék! Zokogta hangosan.

A többiek körbefogták, simogatták, de senki nem tudott neki semmi vigasztalót mondani, hiszen senki nem tudta, mit lehetne kezdeni a kövekkel. Mindannyian örültek, hogy nem az ő talizmánjuk rejti a rusnya kincset. Sajnálták, féltették őt, de a szívük mélyén nagyon hálásak voltak saját kincsükért. Aztán rögtön el is szégyellték magukat ezért a gondolatért.

Kicsi tündérlány aznap nem ment haza. Kinn aludt a vízparton és komolyan azon gondolkodott, hogy belefut a folyóba és meghal. Szerencsére túl gyáva volt, hogy megtegye és túlságosan sok minden volt az életében, amit sajnált volna itt hagyni. Szerette például a barátait, a velük való viháncolást, a sok nevetgélést, játékot. Aztán szeretett furulyázni és szerette, amikor a pillangók táncot jártak muzsikáját hallva. Szerette a szüleit és a testvéreit is, a nagyszüleiről nem is beszélve. Csak ezt a koloncot nem szerette a nyakában és a tudatot, hogy amíg él, addig soha nem szabadulhat meg tőle. Most, hogy már tudta mit rejt a zsák, még nehezebbnek érezte. Tehetetlen volt.

Napokig, hetekig vigasztalhatatlan volt. Nem evett, nem beszélt, nem játszott. Még a mosakodást is elhanyagolta, a szobájában óriási rendetlenséget hagyott, az iskolát kerülte. Csak a kutyáját tűrte meg maga mellett, és amíg egész nap a folyóparton barangoltak, sok követ bedobált a vízbe.

Telt-múlt az idő, a tündérlány dühe kezdett apadni, ő pedig lassan kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. Nem volt boldog, egyelőre csak fásultan tette a dolgát. Engedte, hogy a barátai magukkal cibálják, és bár semmi oka nem volt nevetni, néha mégis magával ragadta a többiek jókedve. Szép lassan megbékélt, és ha nehéznek is érezte a talizmán tartalmát, már nem hadakozott vele. Egyszer talán kiderül, mi haszna lehet ennek az egésznek. Remélte és élte tovább az életét, ahogyan tudta.

Eltelt egy év, talán öt is, és a tündérlány egy téli estén, amikor nagyon unatkozott, elővett egy követ a tarsolyából. Fogta, forgatta, nézegette, egyszer csak meglátott a kőben egy nyulacskát. A nyulacska kedvesen nézett rá és váratlanul megszólalt: Csak Te szabadíthatsz ki! A lányka serényen szerszámot fogott, csiszolt, pattintott, addig abba sem hagyta, míg ki nem csiszolta belőle a bájos figurát. Éppen elkészül, sebekkel teli kezét nézegette, amikor egy barátnője toppant be a házba. Meglátta a kisnyulat és azonnal kérlelni kezdte a tündérlányt. Jajj, de aranyos, ugye nekem adod? Annyira édes! Markába fogta, szívéhez szorította, a tündérlánynak pedig, mivel jószívű volt és együttérző, nem volt lelke megtagadni tőle a kicsi szobrot. Vidd csak el, majd csinálok másikat! És mosolyogva simogatta meg barátja vállát. A másik pedig boldogan rohant haza ajándékával.

Onnantól kezdve a kis tündérlány minden kőben meglátott valami csodásat és megállás nélkül gyártotta a szobrokat, apró állatokat, virágokat, kifogyhatatlan ötletekkel jártak apró kezei. Tündérföldnek alig volt olyan lakója, akinek még ne szerzett volna örömöt ajándékaival, de még a szomszédos birodalmakban is híre ment csodálatos tehetségének. Az emberek pedig jöttek, vitték az ajándékokat, hálálkodtak, otthon is mosolyogva emlegették a szobrászt, akinek keze életre hívta a kis kedvenceket.

Bár a tündérlány nagyon örült az emberek örömének is, a legjobb azonban mégis az volt, hogy úgy érezte, az ő élete is értelmet kapott. Nem munkája volt, hanem hivatása és bár kezei sokszor sebződtek meg még hosszú tündérélete során, már eszébe sem jutott, hogy meg akarjon halni. Már azt sem bánta, ha a kövek nehezek, megértette, hogy csak olyasvalaki kaphatott ilyen talizmánt, akinek van hozzá elég ereje. Sokszor érezte, hogy élni szép, élni jó, az élet pedig egy olyan csoda, amihez ő is hozzájárulhat. Most már egyre nagyobb türelme volt elfogadni, amin nem tud változtatni, és egyre több bátorsága, kitartása, ereje megtenni, amit meg lehet.

dr Hatalyák Krisztina

coaching-kineziologia